Koncert, küldetés, űrkutatás, család és muzsika

A Muzsikás együttes Kárpátalján

A Muzsikás együttes a hagyományos magyar népzene stílusában játszik és énekel, ahol többnyire a szólóhegedű mellett a brácsa és a bőgő adja a kíséretet. Zenéjükben a gyűjtőútjaikon tanult ritmusokat és improvizációkat is alkalmazzák. A zenekar egyike a legismertebb és legnépszerűbb együtteseknek itthon és külföldön. Rendszeresen fellépnek kis klubokban éppúgy, mint a nagy koncerttermekben és fesztiválokon. Elődadásaikkal beutazták Európa összes országán túl Észak-Amerikát, Ausztráliát, Új-Zélandot, de zenéltek Japánban és Dél-Afrikában is.

Számos díj és kitüntetés birtokosai. Ezek közül is kiemelkedik a Magyar Művészetért Díj, a Liszt Ferenc-díj, a Kossuth-díj és a Magyar Örökség Díj. Koncertjeiken a Kárpát-medence magyar népzenéjének sajátos, csak rájuk jellemző feldolgozásait játsszák. A négytagú zenekar – Sipos Mihály, Porteleki László prímások, Éri Péter brácsás és Hamar Dániel bőgős – a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség meghívására vidékünkön koncertezett az aknaszlatinai római katolikus templomban, az aklihegyi és a balazséri hittantáborban, illetve a beregszászi Irka-táborban. Mi a nagy sikerű aknaszlatinai koncertet követően beszélgettünk Hamar Dániellel, a zenekar bőgősével.

– Hogyan kezdődött? Mi motiválta a zenekart, hogy ezt a fajta zenét játsszák?

– 21 éves koromban Erdélyben, Vajdakamaráson belecsöppentem egy lakodalomba, ahol a magyarpalatkai zenészek muzsikáltak. Az öttagú együttes lenyűgöző temperamentummal játszotta végig az egész lakodalmat, a két hegedűs, akik oktávpárhuzamban improvizáltak, olyan produkciót nyújtott, amire a legképzettebb tanult zenészek is csak elismeréssel csettinthetnek. Ez meghatározó élmény volt számomra. Éri Péter esetében kimutatható a családi indíttatás: szülei, Martin György és Borbély Jolán neves népzenegyűjtők. Aztán ez a fajta zene személyes sorsunk lett. Már a kezdetektől fogva ott voltunk az első táncházaknál, mi ahhoz a generációhoz tartoztunk, akik Bartók, Kodály és az őket követő többi gyűjtő munkáját felhasználva felfedezték és közvetítették ezt a zenét.

– Egyre nő a zenekar népszerűsége, eljutottak Japánba, Amerikába. Gondoltak-e ekkora sikerre az elején?

– A kezdet kezdetén legfeljebb 50 embert érdekelt az, amit csinálunk, ma pedig már több ezres a közönségünk. Úgy tűnik, hogy zenénket a világ legnagyobb koncerttermeinek közönsége is elfogadta. Együttesünket komolyzenei körökben is elismerik, hisz volt közös koncertünk a Skót Szinfonikusokkal, a Francia Rádió Zenekarával, a Bartók és a Takács vonósnégyessel a világ nagy komolyzenei koncertszínpadain, tehát olyan helyeken, mint New York-i Carnegie Hall, vagy a Londoni Royal Festival Hall, hogy csak a legnevesebbeket említsem.

– Tehát komolyzenei koncerttermekben is szívesen fogadják az együttest. Mi ennek a magyarázata?

– Bartók és Kodály zenéje is nagymértékben népzenei alapokra épül, és az utóbbi évtizedekben egyre népszerűbbek a világ komolyzenei berkeiben. Az ő zenéjükön keresztül úgy ismerik meg a magyar népzenét, hogy annak a zenének, amit ők zongorán vagy szimfonikus zenekarban játszanak, gyökerei a kárpát-medencei magyar népzenéből erednek. Így a felfedezés erejével hat rájuk, amikor az általunk közvetített eredeti dallamokat meghallják. A két műfaj találkozása sokszor nagyon érdekes és harmonikus, ráadásul sikeres szimbiózist hoz létre.

– Ezek szerint a nem magyar anyanyelvű közönség ugyanúgy tudja élvezni a magyar népzenét?

– A zene az a műfaj, amihez nem feltétlenül szükséges a nyelv ismerete, a világ zenei kincse minden emberhez szól. A kezdetekkor bennünk is volt kishitűség, azt gondoltuk, hogy ez másokat rajtunk kívül biztosan nem érdekel, s aztán egyre nagyobb sikerünk lett, egyre rangosabb koncerttermekbe jutottunk el, valahogy így jött létre ez az előre nem látható, megjósolhatatlan, csodálatos, nem azt mondom, hogy karrier, hanem inkább elfogadás. Hiszen nemcsak minket fogadtak el, hanem velünk együtt a magyar zenét, a magyar kultúrát is.

– És most itt vannak Aknaszlatinán, Kárpátalján...

– Ez hozzátartozik a mi művészi vállalásunkhoz. Úgy érezzük, hogy ezt a hatalmas zenei kincset, aminek egy része erről a vidékről is származik, ingyen kaptuk. Nekünk ezt megőrizni, átadni és továbbvinni kötelességünk. Mert ha nem lesz, aki ezt tovább játssza, énekeli, akkor ez a zene eltűnik, meghal. Ezáltal nemcsak mi lennénk szegényebbek, hanem az egész világ is. Tehát kötelességünk elvinni ezt a zenét azokra a vidékekre is, ahonnan származik.

– Ennyi munka után, koncertezés mellett van idejük másra is?

– Elárulok valamit, amit csak baráti körben szoktam elmondani. Kettőnknek a zenélés mellett főfoglalkozása is van. Én űrkutató vagyok, tudományos munkatársként dolgozom az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Rövidesen a nagydoktori dolgozatomat kell befejeznem, a kandidátusit és a PhD-t már megcsináltam korábban. Októberben egy konferenciára készülök Indiába, ahol az űrkutatás eredményeiről tartok három előadást. Prímásunk, Sipos Mihály kiváló matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetében dolgozik. Sokszor olyan szakmai problémákat tudunk megtárgyalni, ahol az ő matematikai tudása és az én geofizikai ismeretem kell. Mindannyian nagyon fontosnak tartjuk a családot, mert az adja azt az erős hátteret, amelynek köszönhetően mi a zenének élhetünk. A négy fiam és a feleségem is mindent megtett, megtesz azért – és szerencsére hozzám hasonló családi háttérrel rendelkezik a zenekar másik három tagja is –, hogy mi ezt a küldetést, amit a zenekarra a Jóisten kirótt, erőnkhöz képest a legjobban tudjuk teljesíteni.

Badó Zsolt