A munkácsi mozi metamorfózisa, avagy kísért a múlt szelleme

Megdöbbenve és értetlenül álltam meg egy márványtábla előtt, amit a minap helyeztek el a munkácsi mozi falára. A szöveg értelmében a város vezetése egy 2001. július 5-én kelt határozata alapján az épületet Iván Turjanicáról nevezte el. Munkácsi polgárként és magyar emberként végtelenül sért és bánt, hogy egy olyan emberről, aki Kárpátalja első számú kommunista vezetője lett az 1944-es szovjet megszállást követően, szülővárosomban egy emléktábla éktelenkedik, sőt a Latorca-parti város egyik leglátogatottabb intézményét nevezték el róla. Történik mindez nem a kommunizmus évtizedeiben, amikor egy-egy párthatározat megfellebbezhetetlen döntése értelmében szánalmas figurákról, valamint a leninekhez és sztálinokhoz hasonló gátlástalan gonosztevőkről állítottak számolatlanul emlékműveket, szobrokat, neveztek el utcákat, tereket, intézményeket, sőt városokat. A márványtáblát az utóbbi a hetekben, a szabad és független Ukrajnában és egy olyan forradalom után néhány hónappal erősítették fel a filmszínház falára, amikor a világon minden jóérzésű ember szívében mélységes tisztelet jelent meg mindazon bátor emberek előtt, akik kitartásukkal hitet tettek az ukrán állam szabadsága és európai elkötelezettsége mellett. Egy sokat szenvedett nép végre megpróbálta a saját kezébe venni sorsának irányítását, és ezzel nagyot lépett előre a nemzetté válás útján...

A minap elhelyezett néhány sor nem az egyetlen a városi mozi frontális oldalán: a szovjet világban került a falra az a szöveg, miszerint ebben az épületben tartották meg 1944. november 26-án a népbizottságok első kongresszusát.

Talán nem lesz érdektelen néhány gondolat erejéig felidézni a tisztelt olvasó számára a munkácsi mozi előtörténetét és ennek az ominózus nagygyűlésnek a hátterét...

Munkács lakossága elkötelezett híve volt a kultúrának. A műkedvelő előadások és az időnként idelátogató professzionális társulatok, helyi és vendégművészek koncertjei, valamint a műsoros teadélutánok és a különböző alkalmakra megrendezett bálok jelentették a szórakozás legelterjedtebb formáit.

A mozgófénykép (mozi) 1902-es munkácsi bemutatása után nem kellett sokáig várni a rendszeres filmvetítésekre. 1910-ben megnyílt az első "mozi", az Apolló villanyszínház, aminek öt esztendő múlva már konkurenciája is volt Uránia néven.

1926-ban merült fel egy mozipalota felépítésének a gondolata, viszont ezzel párhuzamosan azzal is foglalkozott a város vezetése, hogy nem lenne-e jobb az 1899-ben átadott színházat átalakítani mozivá (a vetítések addig ugyanis itt és a Csillagban folytak), s Munkács számára egy új színházat építeni.

1927-ben dőlt el végérvényesen a kérdés, s rövidesen Munkácsy Mihály szülőházának udvarán felépült a városi mozi. (Az átadáskor Scala volt a neve - a világ talán egyik leghíresebb operaházának, a milánói Scalának a mintájára -, majd az 1938 őszétől visszatért magyar világban rövidesen Attilára keresztelték. A szovjet időszakban Peremoha lett a neve. Ukrajna 1991-es függetlenné válása után egy ideig nem üzemelt moziként, de a közelmúltban felújították, és a kor technikai igényeinek megfelelően átalakítva újra várja a film szerelmeseit.)

A vetítéseken túl számtalan rendezvény, diákelőadás, koncert színhelye volt a modern vonalvezetésű épület. Miután a Munkácsról kivonult csehek 1939. január 6-án nehéztüzérséggel lőtték a várost, Munkács polgársága e falak között tartotta meg tiltakozó nagygyűlését, majd a szovjet csapatok bejövetele után pontosan egy hónappal, november 26-án itt volt a terület sorsát és hovatartozását döntően befolyásoló Kárpátontúli Ukrajna népbizottságainak első kongresszusa. Az előzményekről és az ezt közvetlenül követő évek eseményeiről röviden a következőket kell tudni:

Munkácson 1944. november 18-án háromnapi munkára kellett jelentkezni a Rákóczi-kastélyban berendezett szovjet katonai parancsnokságon minden 18 és 50 év közötti magyar és német férfinak. A megjelenteket sztálini lágerekbe hurcolták el, akiket valamivel később nők, valamint a római és görög katolikus papok, illetve a református tiszteletesek nagy része is követett. (Kárpátaljáról hozzávetőlegesen 35-40 000 férfit vittek el a "malenykij robot"-ra. Az itthon maradt és teljességgel megfélemlített magyar és német lakosságot a társadalom perifériájára szorították, minimálisra csökkentve a túlélés esélyeit. A szovjet hatalom gyakorlatilag egy népirtást kísérelt meg.)

Miután Romzsa Tódort, a görög katolikus egyház püspökét Munkácson a KGB 1947 őszén megölte, a nemkívánatos görög katolikus egyházat rövidesen egy tollvonással megszüntették, mindenét elkobozták. A papok nagy részét lágerekbe hurcolták, az itthon maradtakat üldözték, állandóan zaklatták.

A magyar és német férfilakosság elhurcolása után néhány nappal tartották meg a munkácsi filmszínházban az ún. népbizottságok első kongresszusát, amely a Baltikumban a Molotov-Ribbentrop paktum után már jól bevált forgatókönyv szerint többek között kiáltványt (manifesztumot) fogadott el Kárpátalja "újraegyesüléséről" Szovjet-Ukrajnával. A terület eddig sohasem volt része a Szovjetuniónak, Ukrajnának vagy akár a keleti szlávok ősi fejedelemségének, a Kijevi Rusznak, de a hatalmat nem érdekelte a történelmi hitelesség: minden a politikai érdekeknek volt alávetve. Sztálin még a háborút lezáró béketárgyalásokig rá akarta tenni a kezét Kárpátaljára. Szüksége volt erre a területre, amelyet egyébként a csehek már korábban önként felajánlottak a Szovjetuniónak. A munkácsi moziban lezajló kongresszus egy előre megrendezett politikai színjátéknak volt a része, aminek következtében a későbbi béketárgyalásokon Kárpátalja kérdése már nem is volt napirenden, a Szovjetunió ezt már akkor saját területének tekintette. A dolog szomorú érdekessége még az, hogy a kongresszuson az egész nép nevében megnyilatkozó kommunisták legfeljebb csak a maguk nevében mondhatták el álláspontjukat, ugyanis ekkor Kárpátalján alig voltak többen háromezernél, vagyis a fél százalékát sem tették ki a lakosságnak! A küldöttek nem a nép, hanem valamennyien a területet megszálló szovjet hatalom képviselői voltak. (A 663 küldött közül 233 kommunista volt. Képviseletük a lakosságon belüli arányukhoz képest csaknem százszoros. A többi küldött is "megbízható", szovjetbarát ember volt. Egyébként a konferencián jelen volt a szovjet hadsereg és az NKVD teljes helyi veztősége.)

A gyűlésen elfogadott manifesztum szövege élesen magyarellenes volt, és a sztálini Szovjetunió nagyhatalmi érdekeit megfogalmazva arcátlan, szégyenteljes valótlanságokra épült. Meghamisítva a terület múltját, e gyűlölettel átitatott sorok évtizedekig meghatározták a történelmi tárgyú írások tendenciózusan hazug tartalmát és békétlenséget keltő hangvételét. Megítélésem szerint ez azért volt még nagyon szomorú, mert itt évszázadokon keresztül valóban békében, egymást tisztelve és támogatva éltek a népek, amelyek közé a manifesztum és az utána következő szovjet politika éket próbált verni. A hatalom 1944-től mindent elkövetett, hogy gyalázatos módon elsorvassza a nemzetiségek egy részét... Minden civilizált állam elhatárolódna ennek a kommunista szovjet soviniszta pártszövegnek szégyenteljes és hihetetlenül átlátszó, primitív tartalmától.

A fent nevezett munkácsi kongresszuson megválasztották Kárpátontúli Ukrajna törvényhozó szervét, a Narodna Rádát (néptanácsot), melynek elnöke Ivan Turjanica lett. A szovjet vezetésnek nyilván hosszú távú elképzelései voltak vele, mert rábízták a csehszlovák hadtest politikai parancsnokságát, s 1944-ben ő nem a Dukla-szorosba ment harcolni, hanem egy "megbízható" elvtársi csoport élén visszatért Kárpátaljára (innen származott), és rövidesen egyik vezetője lett a terület Szovjetunióhoz való csatlakozása mellett kifejtett agitációnak.

Moszkva szemében nagyon megbízható elvtárs lehetett, különben a sztálini birodalomban nem karolta volna fel őt ennyire az egyébként semmilyen gyalázattól vissza nem rettenő kommunista vezetés. A munkácsi pártkonferencián november 19-én a Központi Bizottság tagjává, 27-én pedig a Központi Bizottság ülésén első titkárrá választották. Tudomásunk van róla, hogy 1945-ben nem reagált egy benyújtott kegyelmi kérvényre, amelynek következtében egy köztiszteletben álló hatgyermekes, ártatlan munkácsi családapát 1945 nyarán Ungvártól nem messze kivégeztek. Feltételezhetően nem egyedi esetről van szó. Ő volt Kárpátalja első számú vezetője akkor, amikor több ezer német és magyar polgárt deportált a szovjet hatalom. Az üldöztetés, a jogtiprás, az egész embertelen szovjet gépezet működtetése, az egyházüldözés úgyszintén ebben az időben veszi kezdetét. A szovjet orientáció az ukrán és a ruszin nép sorsát is hosszú időre megpecsételte.

(A Szovjetunió fennállása óta minden olyan törekvést meghiúsított, amely Ukrajna valódi önállóságát jelenthette volna. Kárpátalja az 1944-es megszállás után egy olyan állam része lett, amely megakadályozta tagköztársaságainak, így Ukrajnának is valódi szuverenitását. Minden Moszkvának volt alárendelve. Könyörtelenül üldöztek mindenkit, aki egy szabad Ukrajnáról álmodott.)

Meggyőződésem, hogy nemzetiségtől és vallástól függetlenül nagyon sok jóérzésű ember érzi méltatlannak és végtelenül sértőnek a filmszínház Iván Turjanicáról való elnevezését.

Egyszerűen nem értem, hogy a független Ukrajnában pont erről a kommunistáról nevezték el a munkácsi mozit, akinek a tevékenysége fémjelzi Kárpátalja történetének ezt a szégyenteljes és szomorú időszakát. A kül- és belföldi idegenforgalom már most is tapasztalható fellendülésével a mozinak Turjanicáról való elnevezése nem fogja a Latorca-parti város jó hírét öregbíteni.

Nem hiszem, hogy a közel nyolcvanesztendős valamikori Scala mozinak nem lehetett volna egy kis jóérzéssel és odafigyeléssel olyan nevet találni, amelyet a soknemzetiségű város lakossága egyöntetűen örömmel vagy legalábbis felháborodás nélkül elfogadott volna.

Popovics Béla