Valamit elrontottunk, mi, nők...

Egyik ungvári ismerősömmel futottam össze a minap. Volt miről beszélni, hiszen szinte egyidősek a gyermekeink: az egyik felvételizik, a másik családot alapít. Az ő lánya is kismama lett immár. Mondhatnám, itt az ideje, hiszen diplomás, gyönyörű felnőtt nővé cseperedett. Istenem, hogy repül az idő!

- Tudod, sokat gondolkodtak, hogy jöjjön-e a baba vagy még ráérnek, hiszen ismered a mai fiatalokat - a nemi életen kívül nem sietnek el semmit, mindig mindennel várni kell: a házassággal is, de a gyerekkel főleg. Arról már nem beszélek, hogy az a rengeteg fogamzásgátló nem is használ, de hála Istennek, teherbe esett a lelkem. Amit tudtunk, segítettünk nekik. - Ócska közhely, de bezzeg minket még más fából faragtak. Tudod, sokszor már azon gondolkodom, hogy hol rontottam el a lányom nevelését. Okos, értelmes, de annyira fél a szüléstől, hogy az már rettenetes. Hiába beszélek neki, ragaszkodik a császármetszéshez. Ő bezzeg nem fog szenvedni és kész. Most mit szólsz ehhez?!

Az igazat megvallva, nem tudom, mit szóljak. Tudom, hogy valami hibádzik mostanában az anyaság körül. Magamnak is égnek áll a hajam, mikor többcentis festett körmű kismamákat látok sétálni pár hónapos csecsemővel. Hogy lehet csecsemőhöz nyúlni ekkora fegyverekkel?!

És abban is biztos vagyok, hogy valamit elrontottunk mi, lányos anyák. Mert okosak a lányaink, csinosak, gyűjtik a diplomáikat, férfiasan(!) helytállnak a munkahelyükön - csak valahogy még sincs valami rendben körülöttük. Talán keményebbek lettek? Azt hiszem, a leglényegesebb dolgot felejtették el: azt, hogy nőnek születtek. Nem készek arra, hogy elfogadják önmagukat - az ősminőségüket.

Múltkorában döbbenten néztem a híradót: Magyarország nyugati térségében és Pest megyében többszörösére nőtt a császármetszéssel korábban világra segített csecsemők száma. Kitalálják, miért? A kismamák nem akarnak fölszedni még néhány fölösleges kilót, és három (vagy ki tudja, hány?) héttel hamarabb vágatják ki a testükből a gyermeküket. Gondolom, ezek után rögtön elszorítják a mellüket, a szoptatástól ugyanis elnyúlhat, lábadozásuk után pedig első útjuk a konditerembe vezet. Ó, a szerencsétlen gyermekek! Biztosan baldachinos a kiságyuk, gyönyörű a babakocsijuk és rengeteg a játékuk - csak éppen az édesanyjukkal hibádzik valami. Mert milyen anya az, aki pár vacak kiló miatt feláldozza a gyermeke egészségét, aki kettétöri a sorsát: hiszen nem mi döntjük el, hogy egy ember, egy lélek mikor, milyen csillagzat alatt születik erre a világra. Aki ilyet tesz, az nem fog virrasztani a gyermeke betegágya mellett, mert reggelre karikás lesz a szép szeme, és nem fogja adni a fél veséjét sem, ha esetleg szüksége lenne rá a fiának.

Igen, mi, anyák valamit elrontottunk. Valamit elmulasztottunk. Talán át kellett volna adni a lányainknak azt, amit nekünk is átadtak az anyáink és a nagyanyáink, amit minden nő tudott ősidőktől fogva: azt, hogy a szülés csodálatos dolog. Talán fáj, de minden fájdalmat feledtet, hogy te vagy az, aki részt veszel egy új élet világra segítésében. Te vagy az első, aki látod a szerelmed gyümölcsét, az új embert- hát lehet ezt a pillanatot elszalasztani? A szülés misztérium, teremtés, beavatás az asszonyok közé... ami mindig, minden kultúrában szent volt, mióta a világ világ. Ezért tisztelték mindig a nőket. És ha a természet adott fájdalmat, adott erőt is, hogy elviseljük - a természet véd minket, hiszen mindenki tudja, hogy a nők fájdalomküszöbe sokkal magasabb, mint a férfiaké - különösen szülés küzben. Igen, talán elmulasztottuk azt, hogy asszonnyá neveljük a lányainkat. Igazi nővé. Hiszen anyává válni csodálatos dolog, nem szabad elszalasztani egyetlen pillanatát sem.

Hogy hol is rontottuk el? Sajnos, nem kapcsoltuk ki a tévét, mikor egyenes adásban közvetítették a kórházból a szüléseket, vagy őrült filmrendezők üvöltözős, horrorszerű szülési jelenetekkel libabőröztették mese helyett a kislányainkat. Hibáztunk... Vagy talán mikor kivettük a kezükből a régi babájukat, ami etetni, gondozni, szeretni tanította őket - anno minket is, és a kezükbe adtuk Barbie-t, az elérhetetlen méreteivel, a hosszú alabástrom combjával, tökéletességével. Azt hiszem, nagyobb merényletet nem is követhettünk volna el az utókorral szemben. A karcsú szépség, a hideg tökéletesség a gömbölyded anyaság fölé lett helyezve. Kelléknek ott van a hatalmas ruhásszekrény, tükrös piperedoboz meg a gazdag Bob a verdájával és irány Hawaii! Azt hiszem, minden ott kezdődött el. És mire jutottunk mi, nők?

A szomorú statisztikák önmagukért beszélnek. Sajnos, egyre több a harmincas, gyönyörű és "magát boldognak valló" szingli, akik körében sajnos egyre nő az öngyilkosságok száma, drasztikusan romlottak a válási mutatók, kísértetiesen megnőtt a beteg gyerekek száma, ... az alkoholizmusban szenvedő nők számáról már nem is beszélek. Tudjuk, hogy egy nő akkor iszik, ha megoldatlan belső lelki problámája van - és a női alkoholizmus nagyon nehezen kezelhető. Némely átlagos értelmiségi dolgozó nő újabban többet beszélget a fodrászával meg a műkörmösével, mint a családjával. Azt hiszem, egyre kevesebben vagyunk boldogok és egyre többen adunk fel olyan kérdéseket, amikre nem tudjuk a választ. De vajon van kiút?

Vajon helyreáll-e valaha az egyensúly, a harmónia férfi és nő között, vajon megtalálják-e önmagukat a nők ebben a száguldó, változó világban, és vajon hány gyermek és család fog addig áldozatul esni, míg keresgélnek? Mert ez az állapot sajnos nem jó senkinek. Túl sok az, amit szeretnénk, mi, nők: helytállni az egyetemeken, főiskolákon, karriert építeni, házitündért játszani otthon, a végzet asszonyát alakítani az ágyban, mellesleg dögösen kinézni, mindemellett jó anyának lenni... Sikerülni fog?

Biztos, hogy a férfiaknak tetszik ez az új nőideál? Vagy ismét az új szokás szerint csak önmagunknak akarunk tetszeni?

Olvasom a fiatal lányoknak szánt irodalmat: "Randizz úgy, mint egy férfi!", "Szeresd önmagad!", meg még sorolhatnám vég nélkül a jobbnál jobb tanácsokat. Igaz, nem értem, miért kell egy nőnek férfiként randiznia: biztos, hogy a férfi is ezt akarja? Meg aztán nagyon jó szlogen ez a "szeresdönmagad", csak egy a gond: átestünk a ló másik oldalára, és ideje lenne már ismét önmagunkon kívül mást is szeretni, legalább a gyermekünket. Csak annyira, hogy törlesszük az adósságunkat. Áldozatot és fájdalmat kell vállalni érte - ahogyan értünk is áldozatot és fájdalmat vállaltak anyáink. Megéri.

És még az is megeshet, hogy talán egyszer jobb lesz általuk a világ...

Göreiné Pap Ildikó,