Kalandos út az akadémiáig

Interjú Szemadám György festőművésszel, íróval

Ungváron a magyar kultúra napja alkalmából nyilvános klubnapot tartott a magyarországi és határon túli neves művészeket tömörítő Magyar Művészeti Akadémia. Ez alkalomból az akadémiai delegáció tagjaként érkezett vidékünkre Szemadám György Munkácsy- és Simsai-díjas festőművész, író, akivel ez alkalomból beszélgettünk.

- Művész úr, az ön mozgalmas életéről köteteket lehetne írni. Mit tartana fontosnak elmondani olvasóinknak?

- Szemadám Györgynek hívnak, már maga a név is furcsa. Eredetileg ilyen név nincs, csak olyan, hogy Semadam. Semadam Sándor egykor magyar miniszterelnök volt, akihez ugyan nekem semmi közöm nincs. A szüleim elváltak, anyám egyedül nevelt. A nevem pályafutásomra rögtön az elején rányomta a bélyegét, hiszen engem hatéves koromtól úgy tartottak számon, mint aki a kommunista rendszer ellensége, egy arisztokrata család sarja. Nem így volt, de megpecsételte a sorsomat. Én erről semmit sem tudtam, azt hittem, ugyanolyan kisfiú vagyok, mint a többiek, és megpróbáltam okos lenni. Biológia - kémia szakra felvételiztem az egyetemre, ahova természetesen nem vettek fel. Akkor elmentem a madártani intézetbe, ahol Schmidt Egon azt tanácsolta, menjek el az állatkertbe dolgozni, amíg nem vesznek fel az egyetemre. Ez remek ötletnek tűnt. Nem tudtam, amit Egon már tudott, hogy az állatkert a deklasszált elemek gyűjtőhelye volt. Engem ő már akkor oda küldött, bölcs előrelátással, tudta, hogy ott sokat tanulhatok. A madárházban akartam elhelyezkedni, de ott nem volt hely, így lettem az oroszlánok meg a tigrisek ápolója, később főápolója. Egy gróf helyére kerültem, munkatársam pedig egy volt katonatiszt lett, aki 5 évet ült Rákosi-börtönökben. Életem első halálesetét szemtől szemben akkor láttam, amikor egy teve agyonharapta az egyik kollégámat, aki korábban csendőrtiszt volt. Az állatkertben eltöltött hét év élményekben gazdag volt, úgy gondoltam, hogy talán alkalmas arra, hogy gondolataim is szülessenek. Aztán allergiás lettem az állatszőrre, Isten akarata kibillentett a helyemről. Akkor úgy döntöttem, disszidálok. Eljutottam egészen Hamburgig, de aztán visszatértem Magyarországra. Nem mondhatom, hogy túl nagy karrier elé néztem, hiszen tudták, hogy disszidálni akartam, feljelentettek, de nekem akkor már nem sok minden számított. Kényszervállalkozó lettem, szabadúszó, képzőművészként vegetáltam, tanításból éltem, vezettem a Nemzeti Galériában a Gyermek- és Ifjúsági Képzőművészeti Műhelyt, elmegyógyintézetekben végeztem terápiás munkát, képzőművészet-terápiával foglalkoztam hátrányos helyzetű gyerekekkel. Tehát megpróbáltam a maradék képességeimből valamit összehozni. Dolgoztam a televízióban, írtam néhány könyvet, közben folyamatosan festettem. A könyvek közül talán a legnagyobb vállalkozás a Hoppál Mihállyal, Jankovics Marcellal, Nagy Andrással közösen összeállított Jelképtár volt. A háború óta ez az első szimbólumszótár, már 7 kiadást ért meg. Ezzel azt kívánom jelezni, hogy nemcsak amolyan "a la príma" festő vagyok, hanem engem nagyon is érdekel bizonyos motívumoknak a háttérvilága is. Ezért foglalkoztam a népitől kezdve mindenféle motívumvilággal. Ezen munkálkodás közben rá kellett jönnöm, hogy a magyarságnak nagyon markáns szókincse van az európai kultúrán belül. És ezt a markáns szókincset valamilyen módon kifejezésre juttatni a kortárs képzőművészet igenis képes.

- Kárpátalján is sokan emlékszünk a Magyar Televízióban látott, a magyar képzőművészetet bemutató Harcképek című sorozatára. Sok más színvonalas műsort is készített az ön által vezetett Vizuális Művészetek Szerkesztősége, amelyeket hiányolunk az MTV programjából.

- A Vizuális Művészetek Szerkesztősége azóta megszűnt. Ezelőtt tíz évvel más szemlélete volt a Magyar Televíziónak, a magyar kultúrát fontosabbnak tekintette, mint manapság. Igaz, akkor még közszolgálati televízióként vetélytársak nélkül volt az első helyen. Fel kellett volna készülnie az úgynevezett kereskedelmi televíziók támadására, ez nem történt meg. Nem akarok kritikát megfogalmazni így kívűlről, de úgy tűnik jelenleg, nem tölti be közszolgálati funkcióját. A művészetről, a magyar kultúra eseményeiről nem olyan színvonalon és nem olyan mértékben számol be, ahogy kellene.

- Ön elismert művész. Hogyan értékeli saját pályáját?

- Az életem folyamatos változás, rengeteg zsákutcával, tévedéssel. Ma már úgy látom, sok mindent kötelességtudatból csináltam, azért, hogy hazataláljak, megtaláljam saját magamat, Istent, a hazámat. Ez egy életre szóló feladat. Amikor disszidálni próbáltam és mégiscsak hazajöttem, akkor nagyon boldog voltam, mert szinkronba tudtam kerülni saját magammal. Ha az alkotó ember összhangba került saját magával, az nagyon nagy dolog, én ezt keresem. A művészetben nem a mennyiség számít. Giorgonénak összesen 8 jó képe van, ami vállalható, illetve amit az ő keze munkájának tartunk. Hát én, hogyha most a másodiknál tartok, akkor azt mondom, hogy bejártam az utat és hazataláltam magamhoz.

Badó Zsolt