Jobb időkre várva, rendületlenül

Művészportrék

Ő az a színész, akinek már színpadon való puszta megjelenése is látványosságszámba megy, zengő baritonja pedig a nézőtér legutolsó sorában is megremegteti a szíveket. Régi korok színészfejedelmei jutnak róla az ember eszébe, akik úgy játszottak Bánk bánt, Othellót és Ádámot, hogy rajongóik nagyszülőként is könnyes szemmel emlékeztek vissza azokra az estékre. Varga Józsefnek, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház művészének mindenekelőtt azt a provokatív kérdést tettük fel, nem bánta-e meg, hogy színésznek állt.

– A kérdés jogos. Az a természetes, ha az ember időről időre felteszi magának a kérdést, hogy azon a pályán van-e, amelyet szeret, s tud is művelni. A kívülállók időnként hajlamosak egyoldalúan látni a színész életét, csak a sikert, a "csillogást" veszik észre. Ám hogy mindennek a hátterében mennyi munka és szenvedés van, azt csak az tudhatja, aki maga is megélt hasonlót. A színifőiskola elvégzése óta eltelt majd 13 év során számtalanszor megtapasztalhattuk, hogy viszonyaink között színésznek lenni enyhén szólva nem főnyeremény, s bizony, magam is jónéhányszor feltettem a kérdést, érdemes-e így folytatni. Aztán persze az ember mindig meggyőzi magát, hogy igenis lehet és kell is folytatni, s másnap reggel újra elindul a próbára.

– Mi az, ami meggyőzi a folytatás szükségességéről?

– Mindenekelőtt a társulattal végzett közös munka, melynek eredményeként létrejön az előadás. Ilyenkor ráadásul nem is az a legfontosabb, hogy milyen szerepet játszik az ember. A lényeg, hogy amikor előadás után meghajlunk a közönség előtt, lássuk, milyen a fogadtatás. Nincs annál jobb érv a folytatás mellett, mint amikor azt tapasztalom, hogy a közönség befogadja, megérti, szereti, amit csinálunk.

– Azt mondja, nem fontos, milyen szerepet játszik, de minden bizonnyal vannak olyan szerepek, melyek közelebb állnak a szívéhez...

– Valójában képtelen vagyok meghatározni, hogy "mi is áll nekem jól". Véleményem szerint ez a rendező feladata. Egy adott darab színrevitelekor rajta múlik a szerepek elosztása, hogy felfedezi-e bennem azt a karaktert, amelyre éppen szüksége van. Talán csak egyetlen szempontból beszélhetünk sztereotípiáról a színházunkon belül. A mi társulatunk igen szerencsésnek mondhatja magát, hiszen rendezőnk, Vidnyánszky Attila színifőiskolás korunk óta ismer és vezet bennünket. Ugyanakkor mindnyájan fiatalon kerültünk a társulathoz, márpedig a darabok többségét közismerten nem kizárólag fiatalokra írják. Ezért alakulhatott úgy, hogy miután valamivel idősebb vagyok társaimnál, sokszor osztották rám az úgynevezett "apaszerepeket". A partnerem gyakorta volt ilyenkor Szűcs Nelli művésznő, hol szerető, hol menyasszony, hol feleség szerepben. Azt hiszem, mind a kettőnk nevében mondhatom, hogy az évek során megszoktuk ezt a fajta szereposztást, jól éreztük magunkat így "beskatulyázva" a színpadon.

– Mégis, vannak kedves darabjai és alakításai?

– Természetesen. Nagyon szeretem például a Boccaccio-novellákból készült Sólyompecsenye című előadásunkat, mely látszólagos vidám könnyedsége ellenére lankadatlan összpontosítást, rengeteg erőt igényel. Szinte maga a mű is megköveteli, hogy az ember alakítsa, előadásról előadásra formálja a szerepet, éljen a rendező adta szabadsággal. Számos példát említhetnék még Az ember tragédiájától kezdve, ahol Ádámot alakíthattam, a Koldusopera Tigris Brownján át, egészen a Csehov-egyfelvonásosokból összeállított előadásunkig, de tulajdonképpen minden szerepemet nagyon szerettem.

– Sokakat foglalkoztat a kérdés, hogy miközben az átlagos polgár a színházba megy feltöltekezni, hol teheti meg ugyanezt a színész, akinek a színház végső soron "munkahely". Varga Józsefnek mi jelenti a feltöltekezést?

– Mindig nagyon fontosnak éreztem a színházi fesztiválokat, ahová az ember nemcsak "dolgozni", azaz nemcsak játszani jár, hanem azért is, hogy megnézzen másokat, tanuljon tőlük, egyszerűen csak elbeszélgethessen a kollégákkal. Sajnos, a mai világban mind kevesebb idő és lehetőség jut arra, hogy napokig időzzünk egy-egy fesztiválon. Amúgy pedig, a dolgos hétköznapokban is gyakorta érezzük szükségét annak a kollégákkal, barátokkal, hogy összeüljünk, és csak úgy, egy-egy üveg sör mellett jól kibeszélgessük magunkat.

– Hogy érzi, érdemes ma színésznek lenni Beregszászban?

– Összetett kérdés ez. Ami például a színházat illeti, kezdettől nehezményezem, hogy a különböző vezetők nem tartották be az ígéreteiket; bár aligha csodálkozhatom ezen, hiszen nálunknál nagyobb kulturális intézmények sincsenek sokkal jobb helyzetben manapság. Ezek után egy másik, bár nem kevésbé fontos kérdés, hogy mennyire örül a család annak, ha az ember időnként hosszú ideig egyáltalán nem kap fizetést, vagy ha mégis, hát azzal se megy sokra. Nehéz dolgok ezek. Olyan párt kell ám választani, aki meg tudja érteni, hogy a mi életünkben vannak időszakok, amikor hiányzik az anyagi biztonság. Mert ilyenkor sem tehetünk mást, mint hogy rendületlenül bejárunk próbálni, s egyenes és átvitt értelemben egyaránt várjuk a tavaszt, várjuk a jobb időket.

H. K.