Emlékeztünk, emlékezünk...

Ismét gyertyafénybe borultak temetőink

2006. november 3., 09:00 , 303. szám

Ezen a héten a városokban és falvakban, katolikus, református vagy görögkeleti közösségekben halottainkra emlékeztünk. Ki-ki rendbe tette szerettei sírját, virággal, gyertyagyújtással adott tiszteletet az elhunytak emlékének. Azokra is kegyelettel gondoltunk, akik idegenben vagy ismeretlen helyen nyugszanak. A csendes emlékezésben talán eszünkbe jutottak Kányádi Sándor verssorai: "Mert a legárvább akinek/ még halottai sincsenek/ bora ecet könnye torma/ gyertyájának is csak korma/ álldogálhat egymagában/ kezében egy szál virággal/ mert a legárvább akinek/ még halottai sincsenek."

Amióta kultúráról, civilizációról beszélünk, az ember valamilyen módon viszonyul az elhunytakhoz. Az emberek egykor több időt fordítottak a bensőséges ünneplésekre, ráértek törődni a lelkükkel, és halottjaik lelkével is. A legtöbben ma is hisznek abban, hogy bár a test itt marad a földön, s elporlad, de a lélek tovább él. Ezért fontos gondolni, emlékezni az eltávozottakra.

A mindenszentek napja ősi keresztény, katolikus ünnep, amelyen az összes üdvözültre, az összes szentre emlékeznek. Tekintve, hogy ezek a szentek megszámlálhatatlanul sokan vannak, a kalendárium nem emlékezik meg mindegyikről név szerint, ezért egy és ugyanaz a nap, november elseje szenteltetik nekik.

Valójában a halottak napja november 2. A mindenszentek napja ily módon a halottak napjának előestéjévé vált, mivel a régi felfogás szerint a nap alkonyattól alkonyatig tart. November 2-án az elhunytak emlékezetére szoktak szólni a harangok 1-2 órát, amely idő alatt – a nép hite szerint – a halottak lelke megnyugszik, megpihen, nem szenved a tisztítóhelyen. Mindenszentek napján és a következő napon, halottak napján a szentekről és az elhunytakról való megemlékezés jegyében mondanak misét a római és a görög katolikus templomokban.

Néprajztudósok szerint a magyar nyelvterületen a földművelő nép gazdasági esztendejét is a mindenszentek és a halottak napja zárta. Szokás volt, hogy ekkor kalácsot sütöttek, amit a koldusok között osztottak szét imádságuk fejében. Eléggé általános hiedelem volt az is, hogy a halottak ezen a napon fölkelnek sírjukból és hazajárnak. Ezért aztán éjszakára több helyen megterítették az asztalt, hogy a látogató ne maradjon éhen, s ne bosszulja meg magát az élőkön. A halottak ünnepén – a halottak nyugalma végett – nem illett nagyobb házimunkát végezni, pl. meszelni, a földeken dolgozni, ehelyett őröltek, kukoricát morzsoltak.

A népszokások lassan kikoptak a mindennapjainkból, ám az megmaradt, hogy a családok ilyentájt kilátogatnak a temetőbe, koszorút, virágot helyeznek a gyászolt családtagok, rokonok sírjára. És persze eszükbe jutnak a közelmúltban elveszített barátok, kollégák, szomszédok, akiknek nyughelyén egy-egy szál gyertyát gyújtanak a koraesti sötétségben. A novemberi hideg csend felidézheti Ady Endre fájóan szép sorait: Ó hányszor kell a sírra néznünk,/ Hogy vigasztaljuk önmagunk,/ Dobjuk el a tettető álcát: Ma ünnep van, ma sírhatunk.

P. ZS.