A magyar kultúra napját ünnepeltük

Időtlen Hamlet, avagy a dán királyfiról haladóknak

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház William Shakespeare Hamlet c. drámája alapján készült Halál-álom című előadásának kárpátaljai bemutatójával méltatta vasárnap a magyar kultúra napját Ungváron, a Megyei Zenei-Drámai Színházban.

Ünnepi beszédében Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke a magas kultúra ápolásának és gyarapításának fontosságát hangsúlyozta, rámutatva annak mindennapjainkban, a civilizált együttélésben betöltött szerepére. Mint kifejtette, a magyar kultúra napján megemlékezve hitet teszünk nemzetünk nagyjai, kulturális értékeink mellett és egyben jelezzük, hogy igényt tartunk erre a kultúrára, készek volnánk dolgozni, időt és energiát áldozni fejlődésére, hogy emberi viszonyaink jobbak, szebbek legyenek. Jelezzük továbbá e megemlékezéssel, mondta végül Kovács Miklós, hogy kedvezőbb feltételek esetén készek vagyunk szebben, emberibben, civilizáltabban együtt élni.

Vlad Troickij, a Vidnyánszky Attila főrendező által egy előadás erejéig a beregszászi társulathoz csábított neves ukrán rendező mindent megtett azért, hogy újat mondjon nekünk a híres dán királyfiról, s aki ott volt vasárnap az ungvári színházban, tanúsíthatja, hogy a vendég alapos munkát végzett. Kétségtelen, hogy a keze alól kikerült előadás célja nem Shakespeare művének zsenge gimnazistákkal való megkedveltetése, azoknak viszont, akik túl vannak a dráma klasszikus változatával való ismerkedésen, s nyitottak az új benyomásokra, bőven szolgált gondolkodnivalóval a rendező.

Ha elfogadjuk a közhelyt, hogy a Hamlet évszázadok óta tartó töretlen sikere a mű által felvetett erkölcsi-emberi problémák örökérvényűségében rejlik, akkor feltehető, hogy a darabnak minden kor és nemzet kulturális közegében "működnie", azaz hatnia kell, függetlenül jelmeztől, díszlettől, gesztusoktól, zenétől, tánctól és szövegtől. Utólag nem alaptalanul érezhetjük úgy, hogy ez lehetett a rendező alapkoncepciója, amikor a darab próbáin arra kérte színészeit, saját eszközeikkel igyekezzenek megjeleníteni a mű kulcsjeleneteit, aminthogy – ukrán rendező létére magyar színészekkel dolgozván – azt is rájuk bízhatta kezdetben, milyen koreográfiákkal, zenei-lírai elemekkel "bélelik ki" a halhatatlan shakespeare-i mondatokat. Vlad Troickij ebből a helyben talált színészi anyagból építhette azután újra a drámát, pontosabban konstruált új előadást Halál-álom címmel.

Az egymást követő víziószerű jelenetek így leginkább sajátságos performanszok sorozatának tetszenek, melyek mindazonáltal feltűnő következetességgel ragaszkodnak a shakespeare-i dramaturgiához, ugyanakkor azt a benyomást keltve, hogy a cselekmény Európa bármelyik pontján, akár a visegrádi királyi palotában is játszódhatna, s zárójelbe tétetett a korszak, az események időpontja is. Ez utóbbi eljárás persze csak akkor furcsa, ha elfeledjük, hogy Shakespeare nemegyszer maga is előszeretettel teremtett fiktív világot meséjéhez.

Miután a Hamlet drámai hatása adott, az előadás sikere alapvetően azon múlik, hogyan hatnak a közönség elé tárt képek, illetve, hogy a színészek által felszínre hozott "töltelékanyag" s játékuk milyen hatást fejt ki. A tévedés legkisebb kockázata nélkül elmondható, hogy a képekkel nem volt baj. A fentebb említett performanszjelleg ellenére hatásos, letisztult, egységes szimbólumrendszerrel operáló látványvilágban gyönyörködhetünk, amely talán önmagában is alkalmas lenne arra, hogy "elvigye" az előadást. Például az elhunyt király temetésének és a királynő esküvőjének mesterien összevont megjelenítése, vagy Ophelia öngyilkosságának sajátságosan megrázó jelenete szöveg nélkül is megkapó. A néző a színházteremben eltöltött mintegy másfél óra alatt csak egészen ritkán, s akkor is csupán pillanatokra kapja magát azon a picit bosszantó érzésen, hogy a látvány helyenként önmagáért való; ahogyan az jelenünk modernséget hajszoló színházi előadásaiban egyébként lényegesen gyakrabban tapasztalható.

E soroknak a hagyományos történetmesélést kedvelő szerzője mindazonáltal örömmel állapíthatta meg, hogy a nagyban látványközpontú előadás rendezője a mesélés lehetőségéről sem mondott le teljesen, igyekezvén biztosítani a cselekmény folyamatosságát. Hiányérzetet legfeljebb az okozhatott, hogy – talán az összhatás érdekében – olyan mondatok is kimaradtak a shakespeare-i szövegből – különösen az előadás első perceiben –, amelyek segíthettek volna elhelyezni a művet az idő, tér és konfliktus hármas koordinátarendszerében. Az utánuk maradó űr még akkor is feltűnő, ha nyilvánvaló a rendező szándéka, hogy a kulcsmondatokra korlátozza az eredeti szöveget. Mint arra már fentebb is utaltunk, haladó Hamlet-értőknek készülhetett az előadás.

Érdemes szólni a színészi játékról is, habár ebben a mozgásból, gesztusokból, hangokból megkomponált univerzumban sajnos kevés volt az olyan pont, ahol valóban érvényesülhettek volna az egyéni színek, képességek. Mindazonáltal kitűnt teljesítménye kiforrottságával a Hamletet alakító Szabó Imre, feltűnt Gertrudis szerepében a némán is kiáltó Kacsur Andrea alakítása, s nem utolsósorban a karakterét hitelesen formáló Sőtér István (Claudius) és Ivaskovics Viktor (Polonius) kettőse.

A krónikás kötelessége, hogy beszámoljon arról is, miszerint az előadás díszletei és jelmezei ugyancsak a rendező, Vlad Troickij munkáját dicsérik, míg a Halál-álom koreográfusa szintén vendégművész, Reiplik István.

Az előadás támogatója a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma volt.

szcs