2007. február 23.
Lukács 7,1-10
Ebben a történetben minden megtalálható, ami napjainkat is jellemzi. Van benne egy beteg ember, társadalmilag olyan szinten, ahol szinte már emberszámba sem vehető. Szolga, aki másoktól, mindenkitől függ teljesen kiszolgáltatva. Olvashatunk egy hatalommal bíró emberről, politikai erővel rendelkező római századosról, aki maga mögött tudhatja a Római Birodalmat. De előttünk van az úgynevezett vallásos elit is a zsidók vénei szerepkörben. Aztán láthatunk még egy másik embert is, aki kiszolgálója a politikai hatalomnak - ő a százados küldöttje. S végül meg kell látnunk, hogy mindezen személyek valamilyen formában találkoznak a világ Urával, Jézus Krisztussal. Látjuk a párhuzamot, de egyben érezzük a párhuzamban tátongó hézagokat, különbségeket is. Hisz napjainkban is mily távol van a kiszolgáltatott, lenézett, szükségben levő ember a politikai elittől, mily távol van a politikai elit a Megváltó Jézus Krisztustól, mily távol van a vallásos elit a politikai elittől, s leginkább mindez egymástól. De ha még mélyebbre ásunk, azt kell megállapítanunk, hogy nemcsak a társadalmi rétegek között van nagy szakadék, hanem életünk minden területén, megkezdve szülő-gyermek kapcsolatával, férj-feleség megtört kapcsolatán keresztül testvér testvért nem ismerve, el egészen a nemzeti önmeghasonlásig. Természetesen ez a történet sem egy ideális világ megszokott tényét tárja elénk, hisz Jézus kora sem volt tökéletes, ott és akkor is megvoltak azok a bizonyos falak, viszont felragyogtat egy olyan helyzetet, amelyben ezek a szakadékok eltűnnek, mellékessé válik a nacionalista kérdés zsidó és római között, eltörpül a zsidó és pogány különbség is, de tovatűnik a társadalmi különbözőség is tisztviselő és szolga között. A történetben szereplő személyek közül talán mégis egy kicsit kiemelkedik a pogány százados személye, hisz esetében nemcsak arról van szó, hogy könyörülete, embersége, szeretete igen pozitív következményekkel jár, hanem hitének egyszerű, de egyben csodálatos mélysége nyílik meg előttünk. Ami őt indítja, az a bizonyosság: kétség nélkül tudja, hogy Jézus megteheti, van rá hatalma, ereje. De sokszor itt vall kudarcot a mi hitünk. Tudunk róla, hogy szükségünkben ő megoldás lehet, de hitetlenkedve, kétséggel a szívünkben fordulunk hozzá. A százados felismerése az, hogy Jézus szava mindenre elegendő. Elég, ha csak szól, másrészt tudja méltatlanságát: "Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj." Eme kettős meghatározás az, ami valóban kiemeli őt a többiek közül. Tisztában van tehát azzal, hogy Jézus az egyedüli megoldás, tisztában van hatalmával is, de tudja saját méltatlanságát is. Tudja, hogy nem ő rendelkezik Jézussal, nem ő határozza meg Jézus útját. Így lehet ő maga is tanúja, bizonysága az Úr szabadító, gyógyító erejének.
Hirdesse mindannyiunk számára Isten igéje, hogy a Jézussal való közösség csodálatos áldásokat tartogat mára is, hogy a megtört családi, közösségi és nemzeti életünkre a gyógyulás egyedül Jézus Krisztusnál van.
Taracközi Ferenc