A pedagógus: Aki magyarul tanít a végeken

Női portrék - nők napjára

2007. március 9., 09:00 , 321. szám
Panulics Beáta

Panulics Beátával a szórványmagyarság körében oktató pedagógusok minapi beregszászi konferenciáján találkoztunk. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanító szakának csapi születésű végzőse immár 7 éve tanít Rahón, sőt úgy tűnik, ott találta meg a boldogságát.

- Hogyan került Rahóra?

- Tanítóra volt szükségük a rahói gyerekeknek, s én akkor negyedikesként jelentkeztem a feladatra. Így kezdtem el tanítani még diákként a főiskola vezetőségének engedélyével, miközben tanulmányaimat is folytatnom kellett további egy évig.

- Milyen körülmények fogadták a Tisza-parti városban?

- A rám váró feladattal, a körülményekkel gyakorlatilag egyszerre ismerkedhettem meg a helyszínen. Magyarul kellett tanítanom olyan gyerekeket, akik közül sokan kezdetben még jobban beszéltek ukránul, mint magyarul, egyszóval az alapoktól kezdtem mindent. Idővel azután, ahogy mindannyian egyre szebben beszéltek már magyarul, mind több figyelmet szentelhettünk a tulajdonképpeni tananyag elsajátításának.

- Szakmailag nagy kihívást jelentett ez a feladat?

- Más környezet, más követelmények, más módszerek - mindez lényegesen eltért attól a szabványos magyar iskolai feltételrendszertől, amire a főiskolán készültünk. Például egy olvasmány átvételekor a magyar közegben felnövő gyerekeknek lényegesen kevesebb szó jelentését kell elmagyarázni, mint a szórványban. További gondot jelentett, hogy amikor odakerültem, még nem beszéltem olyan jól az ukrán nyelvet, mint manapság, pedig erre is szükség lett volna, hogy jól tudjak kommunikálni némelyik diákommal. De különösen a szülőkkel való kommunikáció okozott gondot, akik gyakorta már egyáltalán nem beszélnek magyarul. Nemegyszer előfordul, hogy a családban csak a nagyszülők beszélik már az anyanyelvet, s ők szorgalmazzák, hogy az unoka magyar iskolába járjon, ha már megvan erre a lehetőség.

- Mégis, kapott segítséget a szülőktől a munkájához?

- Igen, sok segítséget kaptam-kapok tőlük. Örülnek, hogy a gyermekük megtanulhat még egy nyelvet. Az ukrán nyelv elsajátítását a túlnyomóan ukrán környezet, az ukrán tévéműsorok miatt nem érzik problémának.

- Ezek a szülők tudnak foglalkozni otthon a gyermekeikkel?

- Sajnos nagyon keveset, ezért hatványozott jelentősége van az iskolai foglalkozások minőségének és hatékonyságának.

- Bizonyára nyomon követi tanítványai sorsának alakulását. Hogyan képzelik el ezek a gyerekek a jövőt, a továbbtanulást?

- Iskolánk végzőseinek lehetőségük van arra, hogy a Técsői református líceumban folytassák tanulmányaikat. A távolság viszonylag csekély, érthető ugyanakkor, hogy sok szülő ódzkodik elengedni gyermekét egy számukra idegen város kollégiumába. Félő viszont, hogy aki valamelyik ukrán iskolában folytatja majd a tanulmányait, annak esetleg teljesen megszakad a kapcsolata a magyar nyelvvel, márpedig pillanatnyilag az ukrán iskolában továbbtanulók vannak többen. Az optimális megoldás persze az volna, ha itt helyben, azaz Rahón lenne lehetőség a középiskolai végzettség megszerzésére magyar nyelven, azonban kérdéses még, hogy hosszú távon elegendő lesz-e ehhez a gyermeklétszámunk.

- Sok nehézség árán jött létre ez az iskola...

- Valóban, egy félkész állapotban lévő épületből kellett iskolát varázsolnia a helyi magyar közösségnek, sok áldozattal és sok támogatással. Amíg ez nem sikerült, addig a helyi római katolikus egyház által épített kollégiumi épületben dolgoztunk, ahol néhány tantermet alakítottak ki erre a célra. Volt olyan év, hogy helyszűke miatt két váltásban kellett dolgoznunk. Amikor azután elkészült az iskola, lényegesen javult a helyzetünk, annak ellenére is, hogy az épület nem éppen központi fekvésű. A lényeg, hogy ma az épület megfelel a célnak, s mára kilenc évfolyam tanul a termeiben, azaz valódi általános iskolává vált.

- Sikerült beilleszkednie a helyi közösségbe?

- Nem volt könnyű a beilleszkedés, mert ez egy igazi kisváros, ahol mindenki mindenkit ismer; s bár pontosan tudják, ki vagyok, a mai napig érzékelem, hogy néha zavarja őket, ha magyarul szólalok meg az utcán. A magyar közösség persze könnyebben fogadott be, örültek, hogy akadt, aki vállalta a gyerekek tanítását, folytatta azt, amit az idősebbek elkezdtek az iskola megalapításával. Az sem mellékes, hogy Rahón ismerkedtem meg a férjemmel, s azóta ketten élünk ott, ami lényegesen könynyebbé tette az életemet.

pszv