A színésznő: Még többet szeretnék játszani

Női portrék - nők napjára

2007. március 9., 09:00 , 321. szám
Béres Ildikó

Béres Ildikó 1994-ben végezte el a kijevi színművészeti főiskolát, azóta a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatának tagja. Számos bemutatóval és előadással a háta mögött úgy érzi, szeretne még többet dolgozni, még többet játszani.

- Számon tartja, hogy hány előadást játszott, hány bemutató részese volt pályafutása során?

- Nem számolom sem az előadásokat, sem a bemutatókat. Az elmúlt évek során legalább kéttucatnyi bemutatóban volt részem, az előadásaink száma viszont változó. Nem vagyunk repertoárszínház, így általában nyáron nagyon sokat játszunk a különböző fesztiválokon, a tulajdonképpeni színházi évadban viszont a kelleténél kevesebbet, majdhogynem holtszezon ez a számunkra. Nagyon szeretnénk többet játszani a hazai közönség előtt, csak hát a színházunk lehetőségei ezt egyelőre nem teszik lehetővé. Pedig fontos volna, hogy legyen magyar színházi élet Kárpátalján, a felnövekvő nemzedékeknek legyen alkalma a tévé mellett igazi előadásokat is látni. Magam úgy nőttem fel, hogy 16 éves koromban láttam először "élő" előadást Magyarországon, de ennek nem szabadna így lennie.

- Melyik volt a legemlékezetesebb alakítása?

- Tavaly nyáron a Gyulai Várszínházban vittünk színre egy Shakespeare műveiből összeállított nagyszabású előadást Vidnyánszky Attila rendezésében. A Machbetben játszhattam az egyik boszorkányt. Sajnos ezt az előadást nem láthatta a kárpátaljai közönség, ami egyébként jellemző a munkánkra. Több előadásunk eleve el sem juthat Beregszászba, mivel más színházakkal koprodukcióban, magyarországi színészek bevonásával készülnek. Pedig, véleményem szerint, nem engedhetünk meg magunknak ekkora luxust, hiszen amúgy legfeljebb évi egy saját bemutatóra futja az erőnkből.

- Ennyi színházban eltöltött év után izgul még előadás közben?

- Igen, előfordul, különösen a bemutatókon, amikor fontos az előadás sikere. Szerintem ezzel nagyon sok színész van így egész pályafutása során, s én pozitívumnak tartom. Láttam már olyan előadásokat, ahol észrevehetően rutinból játszottak a kollégák, ami nem jó. Persze meg tudom érteni ezt az állapotot, hiszen akad közöttük, például Budapesten, aki 28 előadást is lejátszik egy hónapban, ami óriási megterhelés. Mi itt, Beregszászban kevesebb előadást játszunk, s talán éppen ezért számunkra ezek az alkalmak sokkal fontosabbak.

- A kellemes élmények mellett bizonyára szörnyű pillanatokat is át lehet élni a világot jelentő deszkákon. Az ön számára mi volt a legemlékezetesebb baki?

- A legborzasztóbb élményem éppen a főiskolai vizsgaelőadásomhoz fűződik, amikor a Kabaréból adtunk elő jeleneteket. Emlékszem, ott álltam egyedül a színpadon, fejemen egy furcsa fejgéppel, amelynek iszonyatos fénye volt, s a dalszöveg valamennyi sorát összekevertem. Ránéztem a zongoristára, hogy kezdje elölről a számot, ő azonban rendületlenül játszott tovább, így az első sor után következett a harmadik, a negyedik, majd a második. Azt hiszem, ennél rosszabb élmény nem létezik egy színész számára. Különösen akkor borzasztó, ha egyedül állunk a színpadon, hiszen ha többen vagyunk, a társak kisegítenek. A jó partnerek figyelnek, a végszót is úgy adják, illetve úgy folytatják a maguk szövegét, hogy a közönség gyakran észre sem veszi a hibát.

- Több mint egy évtizede dolgozik már a beregszászi színháznál. Hogy érzi magát színészként a városban, hogy alakult a magánélete?

- Lassan harmincévesen még mindig egyedülálló vagyok. Meglehet, valaki azt mondja majd erre, hogy bizonyára túl válogatós vagyok, én viszont úgy fogalmaznék, hogy túl sok mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy újra tudjak hinni az igazi szerelemben, anélkül pedig nem érdemes. S bár valószínű, hogy Beregszászban nem tudom megtalálni az "igazit", ennek ellenére sem szeretném itthagyni Beregszászt. Meglehet, egy szürke kisváros ez, ahol még mozi sincs, de nagyon jólesik hazajönni ide. Egy hónapi távollét után a határon megdobban a szíven, örülök, hogy hazajöhetek.

- Lehet ebben valami szerepe annak, hogy önök tulajdonképpen vándorszínházként működnek, amely többet játszik a nagyvilágban, mint idehaza?

- Valóban, az ember egy bizonyos pontig élvezi az utazást, egy idő után azonban nagyon megutálja, hogy ismét be kell csomagolnia a bőröndjét. Annyi azonban bizonyos, hogy ha le lenne eresztve a vasfüggöny, azaz nem mehetnék sehová, elvágyódnék innen. Mindig hazahozok magammal egy kis töltést az útjainkról, amivel azután itthon hetekig tudok gazdálkodni.

- Milyennek képzeli a jövőt?

- Mint minden nő, most már én is ott tartok, hogy szeretnék családot, gyermeket. Ami viszont a színházat illeti, néha nehezen tudom elképzelni magam 40-50 éves színésznőként. Volt már úgy, hogy azon is elgondolkodtam, egyáltalán jó hivatást választottam-e, nem kellett volna inkább valami "normálisabb" szakmát választanom? Amikor a színházban dolgozunk, vannak bemutatóink, van sikerélmény, akkor érzem, hogy színészként akarok meghalni, adni akarok valamit az embereknek. Amikor azonban a téli hónapokban pangás van, nincs próba, nincs előadás, úgy érzem, kezdenem kell magammal valamit, mert nem szeretném leélni úgy az életemet, hogy tétlen vagyok. Esténként nem szeretek lefeküdni úgy, hogy nem tettem le valamit az asztalra, s nem mondhatom el, hogy igen, ma egy jó napom volt. Még többet szeretnék játszani.

szcs