Nyilatkozat

2007. május 4., 10:00 , 329. szám

A Beregszászi Római Katolikus Egyházat a XX. században sok megpróbáltatás érte.

A II. világháború után, 1949-ben a város r. k. plébánosát, Pásztor Ferencet és káplánját, Hudra Lajost 25 év szibériai kényszermunkára ítélték. Az idős plébános 1951-ben, Szibériában halt meg.

Az egyház iskoláját, a zárdát, a kultúrházat a város már a háború után lefoglalta, majd pedig a plébánia épületeibe lakókat telepítettek.

A hívek lelki gondozását - a megpróbáltatások ellenére is - az egyház tovább folytatta.

A Szovjetunió szétesése után, 1992-ben, 94-ben, 97-ben az egyház visszakapta épületeinek egy részét, de ezek többségét lakók és intézmények lakták. A városháza már 1999-ben lépéseket tett egyes épületek visszavételére.

2003-ban, 2004-ben és 2006-ban a lakók az ügyészséghez és a bírósághoz fordultak a városi döntés érvénytelenítése ügyében. A járási bíróság csaknem minden alkalommal az egyház tulajdonjoga ellen döntött. 2007. március 6-án a megyei bíróság is jóváhagyta ezt a döntést - meghagyva, hogy másik bírósághoz fordulhatunk és 2 hónap alatt fellebbezhetünk a Legfelsőbb Bírósághoz. Ezt a határozatot csak márc. 30-án kapta az egyház kézhez.

Fellebbezési jogunkkal azonnal éltünk - ennek ellenére a Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága napirendre tűzte e bírósági határozat végrehajtását. Kétszeri sikertelen kísérlet után április 20-án a Végrehajtó Bizottság megszavazta azt.

Tulajdonképpen újra megtörtént a római katolikus templommal szemben álló (Rákóczi tér 6. és 6/a) egyházi tulajdonban lévő épületek államosítása.

Ezekben a házakban laktak papjaink, többek között Károlyi Lajos, Galambos József, előtte Haklik Sándor is, aki a papok meghurcoltatásának első áldozata lett, hiszen még a Szibéria felé tartó úton meghalt.

Az Ukrajnai Bíróság az elítélt 18 róm. kat. papot rehabilitálta, így Pásztor Ferencet és Hudra Lajost is. Erről a rehabilitáltak könyvében 4-4 rövid sort olvashatunk. Ezen a négy soron kívül semmi jóvátételt nem kaptak.

Akiknek viszont annak idején a városi hatóság kiutalta ezeket a lakásokat, most megkaphatják tulajdonukba.

Mi tehát imádsággal segítségül hívjuk mindazoknak lelkeit, akik az egyházunkért szenvedtek, sőt életüket áldozták. Kérjük, hogy imáikkal segítsék egyházközségünket e nehéz időben.

Egyházunk előírja az Egyházi törvénykönyvben, hogy "a plébános köteles a templomhoz közel levő épületben lakni" (533.kán.). Ezt tették mindaddig, míg az erőszak onnan el nem kényszeríttette őket.

Egyházunk nem az erőszak, hanem a törvényes forma megtartásával akarja jogait érvényesíteni. A mi törvényes módunk pedig az imádság, a tárgyalás, az igazságos, egyenes, nappalhoz illő beszéd, és nem a sötétben bujkáló alattomos tett.

Ezért kívánságunkat is nyíltan, nappal mondjuk el.

Mi nem akarjuk a másét. A város hiába ajánl fel valahol máshol épületet. Nekünk nem kell a másé, hanem az, amit őseink építettek a templom mellé.