Szilvalekvár Ilonka néni módra

Akkor lesz jó, ha nem ázik át a papír

Az augusztus 25-26-án megrendezett I. Mezőgecsei Lekvárfőző Fesztiválon induló csapatok a hagyományos módon készítették el az ízes szilvalekvárt. Kíváncsiak voltunk, vajon hogyan zajlik egy ilyen nagy hagyományokkal rendelkező munkafolyamat, ezért megkérdeztük Botos Andrásnét, Ilonka nénit, aki a helyi csapat tagjaként vett részt a megmérettetésen.

"Falunkban a lekvárfőzés nagy hagyományokkal rendelkezik - meséli Ilonka néni -, hiszen errefelé sok portán található szilvafa. A lekvárt több fajtából főzzük, leggyakrabban aszaló- (hasító-) és "nemtudom" szilvából. Ki melyiket szereti, abból főz, de a legjobb, legédesebb, legtöbb lekvár az aszalószilvából van. A munka a szilvaszedéssel kezdődik. Ez többnyire augusztus végén történik, akkorra érik be. A szedés után (ami általában délutáni elfoglaltság) másnap kora reggel megmossuk két vízből, hogy tiszta legyen, s vigyázunk rá, hogy nehogy valamilyen módon ételmorzsa kerüljön a megmosott termés közé, mert akkor a lekvár megromlik. A mosás után kimagozzuk, s az előre elkészített edényekbe rakjuk, de vigyázunk arra, hogy tisztán maradjon. A majdan elkészülő lekvárnak jobb, különlegesebb íze, zamata lesz, ha kimagolva szilkékbe (cserépedényekbe) tesszük. A kimagozott szilvát aztán folyamatosan rakjuk bele az előkészített főzőüstbe. Ha sok szilva van, akkor egy üstnyit megfőzünk ciberének, azt lemerjük egy fazékba, majd odatesszük főni a második adagot, aztán amikor az már cibereként szép lassan elkezd sűrűsödni, a lemert részt is lassan hozzátöltjük, így egyszerre főződik ki az egész mennyiség. Régen minden háznál volt üst, ma már csak kevésnél, így aztán elkérik vagy bérelik egymástól a kavarószerkezettel együtt. Általában 1-1,50 hrivnyát kérnek el egy óráért, de a lekvárfőzés ennél jóval hosszabb folyamat. Olyan is előfordul, hogy az üst gazdájának az elkérő elmegy valamilyen munkavégzésben segédkezni, s ilyenkor "nem kell fizetni."

"Egy üstnyi szilva kifőzéséhez egyhuzamban 20-24 óra kell, ezért ezt a folyamatot érdemes reggel elkezdeni - folytatja Ilonka néni -, mindez természetesen nagyban függ az alapanyag érettségétől. Ha érettebb a szilva, hamarabb kifő. Állandó kavargatás mellett, lassú tűzön főzzük, s bizony nincs olyan módszer, amivel meg lehet gyorsítani, hiszen ha nagyon tüzelnénk az edény alatt, akkor kirotyogna. Aki pedig veszi a szilvát, annak az az érdeke, hogy minél több lekvárt hozzon ki belőle. A kavarás az egyik legfontosabb momentuma a lekvárfőzésnek: állandóan mozgatni kell a lapátokat, a vitorlát az üstben, hogy oda ne kozmáljon az edény aljára. Ennek megelőzésére meg szoktuk kenni az üst alját disznózsírral, de a kavarást ekkor sem szabad hanyagolni.

A lekvár akkor kész, amikor kiállja a próbát. Mifelénk fakanál segítségével állapítják meg azt, hogy elkészült a lekvár vagy nem: egy kis adagot kivesznek a kanállal az üstből, majd lefordítják. Ha a lekvár nem esik ki a kanálból, akkor készen van, ha kiesik, akkor tovább kell főzni. Úgy is szokták a lekvár elkészültségét ellenőrizni, hogy fehér papírra kitesznek egy kis adagot, s akkor jó, ha nem ázik át a papír. Egy mázsa szilvából általában 20-25 kiló lekvárt lehet készíteni, amit aztán mindenki úgy tárol el, ahogy akar. Van, aki üvegben vagy vederben teszi el télire a lekvárt, de mi úgy tartjuk, a szilkében eltett, papírral letakart és lekötött (hogy egy kis levegőt kaphasson) lekvár a legfinomabb."

"A lekvárfőzés manapság sem unalmas szórakozás - fejezi be Ilonka néni -, de a régi időkhöz képest persze már más a hangulata. Az én gyermekkoromban a rokonok, ismerősök még összejöttek, segítettek egymásnak a szedésben, magolásban, kavarásban. Mindig jó volt ilyenkor a hangulat, mert a távol élő, régen látott családtagok is ellátogattak a lekvárfőzőkhöz, s örültünk, hogy együtt volt a család. Ma is eljönnek a szomszédok segíteni, s a fiatalok közül is sokan benéznek. Ilyenkor szórakozásképpen magyar nótákat énekelgetünk, amiket a fiatalok is jól ismernek, s beszélgetünk a faluban, a családban történtekről. Nekünk, idősebbeknek természetesen jobban hiányoznak a régi lekvárfőzések. A kukoricafosztás és a kendertörés mellett ez volt az egyik legfőbb szórakozásunk."

Snicer