Katonaélet 56-ban

Egy kárpátaljai magyar a Kuril-szigeteken

Az elmúlt rendszerben a szovjet hadigépezet sok kárpátaljai magyar fiatalembert vitt távoli támaszpontokra katonának. Ilyen baka volt a beregszászi járási Jánosiban élő Szűcs József is, akit 1956-ban, az őszi behívások alkalmával a Szovjetunióhoz tartozó Kuril-szigetek egyikére, a Kunasir-szigetre osztottak be a kötelező sorkatonai szolgálat letöltésére.

Az 1936-37-ben született kárpátaljai magyar fiatalemberek kötelező katonai szolgálatukat 1956-ban kezdték meg. Szűcs József az asztalosmesterség kitanulása után kapta meg a behívóját, s az őszi sorozások idején kezdte meg a kötelező katonai szolgálatot, az egyik legtávolabbi szovjet katonai támaszponton, a Kuril-szigeteken, közvetlenül a japán határ mellett.

"Még a munkácsi vasútállomáson sem tudtam, hova visznek katonának - meséli. - Az újoncokat kísérő rokonok hiába kérdezték a transzport úti célját, a kísérő tiszt mindössze annyit válaszolt, hogy akkor mondhatja meg, ha elindul a vonat, de akkor is csak annyit árult el, hogy melyik városig kísérik az újoncokat. Jóval később tudtam meg a tényleges helyszint. Egy hónapig és három napig utaztunk vonaton, marhavagonokban, amikbe hatvan ember volt beosztva. Fürödni csak nagyobb városokban lehetett (Moszkva, Omszk, Tomszk, Vlagyivosztok). Az étkezés úgy történt, hogy a szerelvény addig egy oldalvágányra állt, a konyháról vödörben elhozták az ennivalót, s kimérve beadták a vagonba.

Vlagyivosztokban tudtuk meg, hogy a Kuril-szigetcsoporthoz tartozó, 46 kilométer széles, 75 kilométer hosszú Kunasir-szigeten fogunk szolgálni. Hajóval vittek át Vlagyivosztokból a szigetre, de a hajó nem tudott kikötni a szárazföldnél, ugyanis a sekély víz miatt nem tudtak kikötőt építeni, így minket átraktak a nyílt tengeren horgonyzó hajóról motorcsónakokba, s azokkal tettük meg az utolsó kilométereket. Mivel éjjel 10 órára (9 óra az időeltolódás) érkeztünk meg, az első éjszakát a helyi klub épületében töltöttük. A megérkezés után tudtam meg, hogy a bátyám is itt szolgál, viszont csak másnap sikerült vele személyesen találkozni, akkor is csak úgy, hogy egy tiszt elvezetett a sziget nagy részét borító mocsáron keresztül testvéremhez. Ő tudta az utat, mert máskülönben biztos, hogy odavesztünk volna az ingoványba. A szigeten többféle katonai csoport állomásozott (harckocsizók, repülősök, tüzérség stb.), de a legfontosabb a határőrség volt. A szolgálat nagyon kemény volt, de eszközökben nem állt valami jól a helyi katonaság, kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a pilóták akkor láttak repülőgépet, amikor a postát hozták. Én először egy I. világháborús fegyvert kaptam, ami szuronnyal együtt nagyobb volt, mint jómagam. Golyófogónak kellettünk mi oda, az az igazság...

Az egész katonai támaszpont épületállománya félkész állapotban volt, így a kiképzésünk színhelyéül szolgáló épület sem volt kész. Azt is nekünk, kiskatonáknak kellett befejezni. Ekkor történt meg az a baleset, ami jelentős befolyással bírt a további szolgálatomra: egy viski fiúval hordtuk a betont az építkezéshez, amikor kificamodott a térdem és bekerültem a kórházba. Itt a főorvos megtudta, mi a mesterségem, s különféle asztalosmunkákkal bízott meg: ablakokat, székeket, irattartó dobozokat kellett készítenem, így amikor felgyógyultam, bekerültem abba a 15 emberből álló csoportba, ami a katonai kórház kisegítő személyzetét alkotta. A többiek, akik között volt magyar, belorusz, moldovai, orosz és tatár nemzetiségű, fát vágtak, a kórházhoz tartozó háziállatokat gondozták, vagy a saját szakmájuknak megfelelő munkát végeztek. Én egy műhelyben dolgoztam, ahol baltán és keresztvágó fűrészen kívül más szerszámom nem volt, így először magamnak készítettem munkaeszközöket, vagy egy helybeli civil asztalostól kértem kölcsön. Emellett fűtés és őrködés volt a feladatom. Lőni nem lehetett őrségben, csak ha komoly veszély volt. Természetesen a kórházi csoportnak is volt kiképzése, sőt, kötelező lőgyakorlatokon is részt kellett venni. A sziget lőtere a tengerparton volt, ahol a golyókat az Ördög ujja nevű szikla fogta fel.

Itt, a szigeten hallottam arról, hogy Magyarországon forradalom van. Az egyik szokásos politikai eligazításon a helyi katonai vezetőség képviselője feltette a kérdést az itt szolgáló kárpátaljai magyaroknak, hogy mi a véleményünk a magyarországi eseményekről. Mi azt válaszoltuk, hogy nem a mi dolgunk megítélni az anyaországban történteket. Erre a válaszra csak annyit reagáltak, hogy továbbra se foglalkozzunk ezzel, hiszen Kárpátalja a Szovjetunió, s nem Magyarország része...Ennek ellenére mi titokban meghallgattuk a rádióban a magyarországi híreket a befogható külföldi adókon.

Egyik őrszolgálat közben döbbentem rá először arra, hogy milyen közel vagyunk Japánhoz: éjjel látni lehetett a szomszédos japán szigeten közlekedő vonat fényeit. De Japán közelsége nemcsak fényekben mutatkozott meg, hanem néhány szerencsétlenül járt japán halász személyében is. Többször előfordult, hogy a japán halászhajók átszöktek halászni a szovjet felségvizekre, vagy a hullám áthajította a határon a csónakjukat, s a határőrök elfogták őket. Ilyen esetben hat hónapos kényszermunkára ítélték a pórul járt japánokat, majd a büntetés letöltése után visszatoloncolták őket. Egy esetben azonban egy japán nemzetiségű halásszal sikerült személyesen is találkoznom: miután elfogták, bekerült a kórházba, s itt vakbélműtétet hajtottak végre rajta. Amíg lábadozott, be-bejött a műhelybe.

A szolgálat végén vonattal utaztam haza, Lembergig marhavagonban, Munkácsig személyvonattal jöttem. Munkácstól aztán egy autó tetején tettem meg a hátralévő utat. Itthon újra találkozhattam bátyámmal, aki egy évvel korábban szerelt le.

Snicer