Az elméleti fizikától a magyarság ügyéig

Interjú dr. Tarics Zoltán fizikussal

2007. november 16., 09:00 , 357. szám

A técsői származású Tarics Zoltán kutatót akár tipikus szobatudósként is elkönyvelhetnénk, akit csak a számok érdekelnek, ám a látszat csal. A ma Ungváron élő kutató lelkes önkéntese a helyi magyarság ügyének.

- Mindig fizikus szeretett volna lenni?

- Hatodik osztályos koromban még mozdonyvezetőnek készültem. Később komolyabban kezdtem foglalkozni a matematikával és a fizikával. A tananyagon kívül is elolvastam minden kezembe kerülő könyvet ezekben a témákban és a csillagászattal összefüggésben. Ekkoriban az volt az elképzelésem, hogy a középiskola elvégzése után Kazanyban tanulok tovább csillagásznak, és az égi mechanikában képzeltem el a szakosodást. Közben azonban részt vettem a járási tanügyi vetélkedőkön matematikából, fizikából és kémiából, amelyeken első lettem, s így eljutottam Ungvárra a megyei olimpiákra (akkor így nevezték ezeket a tanulmányi versenyeket). A fizikai vetélkedő után hallgathattam meg Jurij Lomszadze professzor előadását az elektron spinjéről. Annyira megragadott az előadás, hogy azonnal letettem a csillagászatról. Ebből az előadásból tudtam meg, hogy csak a kvantumfizika, és nem a klasszikus fizika képes magyarázatot adni a mikrovilág jelenségeire. Elhatároztam, hogy Ungváron tanulok tovább, s majd, ha eljön az ideje, elméleti fizikával szeretnék foglalkozni (ennek a tanszéknek volt a vezetője, akkor még csak kandidátusként és docensként J. Lomszadze). Így is lett. Igyekeztem jól tanulni, s így felkaroltak. Az egyetem után kezdetben a kvantumelektronikai tanszékre kerültem, majd Lomszadze professzor felkért, hogy dolgozzak a keze alatt. Így kezdődött a tudományos pályám 1971-ben. Egy évvel korábban alakult meg Ungváron a kijevi Elméleti Fizikai Kutatóintézetnek az úgynevezett hadronelméleti osztálya, amelynek vezetője a professzor lett. Így a kezdetektől tudományos státusban dolgozhattam, s a feladatom tulajdonképpen ugyanaz volt, mint a kandidátusi disszertációm témája, amelyet 1978-ban védtem meg a kutatóintézetben. Ezután már csak folytatni kellett a megkezdett munkát. Időközben persze voltak változások, például az osztályunk átkerült az ugyancsak kijevi Magfizikai Kutatóintézethez, később megalakult az intézet ungvári fiókja, így ott dolgoztam tovább. 1990-ben az ungvári fiókintézet tudományos titkára lettem. Kutatási munkám lényege abban állt, hogy figyeltem, mivel tudok hozzájárulni a világban megjelenő tudományos publikációkhoz. A nyolcvanas években egy ideig óraadó tanárként az Ungvári Állami Egyetemen is dolgoztam, amikor pedig 1992-ben a fiókból megalakult az önálló ungvári Elektronfizikai Kutatóintézet, ott folytattam tovább a munkám. Ott dolgozom ma is nyugdíjasként, változatlanul tudományos titkári minőségben.

- Azt hihetnénk, hogy a fizika igencsak eszközigényes tudomány, Ungvár pedig régebben ugyancsak messze állt e tekintetben a világ élvonalától. Ki tudott bontakozni ilyen körülmények között tudósként?

- Elméleti fizikusokként a mi munkánkhoz gyakorlatilag csak könyvek, folyóiratok, toll és papír kellett. Egyszerűbb kísérleteket utoljára még az iskolai fizikai laboratóriumban végeztem, később erre sem volt szükség az én szakterületemen. Ami az egyéb technikai szükségleteket illeti, kezdetben a számításokat egyszerű számológépeken, később számítógépeken végeztük.

- Pályafutása során sohasem érezte úgy, hogy hátránya származott volna magyarságából?

- Sohasem éreztem, hogy a nemzetiségem miatt háttérbe szorítottak volna. Például megemlíthetem, hogy egyetemi tanulmányaim utolsó két évfolyamán Lenin-ösztöndíjat kaptam. Előfordultak persze sértések egyes személyek részéről, de ezek semmiben sem különböztek a hétköznapi sértésektől, amelyeket azonban az ember általában másnapra elfelejt. Ami a tudományos pályámat illeti, e tekintetben minden kizárólag tőlem függött. Úgy érzem, hogy amire erőmből, tehetségemből futotta, azt el is értem.

- Milyen változást hozott az ön számára, hogy 1990 óta bekapcsolódhatott a magyar tudományos életbe?

- A rendszerváltásig csak belföldi konferenciákra járhattunk, 1990-től azután megnyílt előttünk Magyarország és a világ. Például 2001-ben Budapesten egy rövid előadást tarthattam az Európai Fizikai Társaság által rendezett részecskefizikával foglalkozó nemzetközi konferencián. Sikerült eljutnom tanulmányi útra a norvégiai Bergenbe is. Mivel tagja vagyok a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Testületnek, valamint a Magyar Professzorok Világtanácsának, ma is rendszeresen kapok meghívókat anyaországi rendezvényekre. Kollégáimmal együtt igyekszünk kihasználni a lehetőségeket. Talán dicsekvésként hat, de a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Testület konferenciáin a fizikai szekcióban meghatározó szerepet játszanak az ungvári fizikusok, az előadások zömét mi tartjuk.

- A tudományos munka mellett a közélet iránt is érdeklődést mutat. Fontosnak érzi a magyarság ügyét?

- Mindig is annak éreztem. Nem hangoztatom úton-útfélen a magyarságomat, inkább tenni igyekszek valamit. Még 1990-ben léptem be a KMKSZ-be, mert úgy éreztem, hogy én is oda tartozom. Valahányszor hívtak, mentem, részt vettem a szövetség rendezvényein, majd elvállaltam az ungvári alapszervezetben az elnöki tisztséget is. Olyasvalaminek tartom ezt, amit mindenképpen meg kell tennie az embernek.

szcs

Tarics Zoltán

1946-ban született Técsőn. Az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Elektronfizikai Kutatóintézetének tudományos titkára. Szűkebb szakterülete a részecskefizika és a szimmetriák. Hozzájárult a nemlineáris sérülő királis dinamika fejlesztéséhez. Bevezetve a multiplett módosításával járó sértést, elvégezve a Cabbibo-forgatást az unitér térben, sikerült leírnia az éta részecskék 3 pí-mezonra való bomlásainak szélességeit. Megkapta a vákuumra felírt Maxwell-egyenletek összes elsőrendű megmaradási törvényeit, közöttük 35 újat.

2000-től a KMKSZ ungvári alapszervezetének elnöke, a szövetség választmányának tagja.