Zselicki József: A múlt meghatározza a jövőt

Zselicki József költő, a legendás Forrás Stúdió egykori elnöke volt az egyik előadója annak a találkozónak, amelyet a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola szervezett minap Beregszászban a 40 évvel ezelőtt megalakult Forrás tagjaival. Az évforduló és a rendezvény kapcsán múltról és jelenről faggattuk a költőt.

- Emlékezni kötelességem, mérleget vonni nincsen jogom - kezdte előadását a Forrás Stúdió megalakulásáról. Kinek a dolga hát a mérleg megvonása?

- A mérleget az új generációknak kell megvonniuk. Azoknak, akik ma ugyanolyan fiatalok, mint mi voltunk a 60-70-es évek fordulóján. Sok tehetséges fiatal jelentkezett abban az időben. Tizennyolc-húsz évesek voltunk, amikor barátaimmal, Balla Gyulával, S. Benedek Andrással, Györke Lászlóval, Punykó Máriával és a többiekkel összefogtunk, hogy megszervezzük a Forrást, felélesztendő és terjesztendő a magyar kultúrát Kárpátalján a brezsnyevi érában. Azóta sok idő telt el, s hogy mindez mit jelent, mit ér, azoknak kell megítélniük véleményem szerint, akikre örökségül maradt a múlt.

- Mégis, mi az, ami önökben, forrásosokban megmaradt azokból az időkből?

- Azután, hogy a hetvenes évek elején szétverték a Forrást, meg kellett szenvedni. Sokunknak évekig nem jelenhetett meg írása Kárpátalján. Magyarországon, Romániában, a Felvidéken publikálhattunk esetleg, de itthon nem. Azt sem volt könnyű megemészteni annak idején, hogy amikor megindult a támadás a Forrás ellen, sokan ismerőseink közül nem mertek szóba állni velünk, ha szembejöttek az utcán, inkább átmentek az úttest túloldalára. Az ilyesmi óhatatlanul nyomot hagy az emberben, esetleg meghatározza az egész további életét. És ez nemcsak rólam, hanem gyakorlatilag az egész Forrás-nemzedékről elmondható. Ugyanakkor óriási erőt is adott, hogy az ember tagja lehetett annak a társaságnak, hogy olyan remek emberekkel tehettünk közösen valamit a magyar kultúráért, a kárpátaljai magyarságért.

- Tükröződött ez valamiképpen a versein?

- Annyiban mindenképpen, hogy nem akartunk ugyanolyan párthű verseket írni, mint amilyenek az akkori szovjet irodalmat jellemezték. Annál is inkább, hiszen olvashattuk már Illyés Gyula, Nagy László, Ratkó József verseit. Ebben az időben jelentkeztek Magyarországon a Kilencek, a Szovjetunióban pedig megjelentek Jevtusenko, Rozsgyesztvenszkij költeményei. Ez már egy más korszak volt, amikor helyenként másról is lehetett már írni azon kívül, hogy milyen nagyszerű megünnepelni május elsejét. Ennek a kornak, ennek a változásnak a lenyomata nyilvánvalóan kimutatható a Forrás minden szerzőjének műveiben. Nem ünnepi költők szerettünk volna lenni, hanem az itteni táj, a magyarság, a megélt élmények versbeöntésére törekedtünk elsősorban, bár ez a szándék természetesen akkor még nem fogalmazódhatott meg ennyire pontosan és határozottan. Talán csak annyit tudtunk bizonyosan, hogy mindenkinek önmagának kell lennie, önmagát kell adnia, amikor ír.

- Majd 20 évnek kellett eltelnie, amíg a 80-90-es évek fordulóján a rendszerváltással együtt eljött a publikálási, az irodalmi szabadság is. Hogyan élték meg ezt a váltást önök, akik ugyancsak várhatták már a szabadulást?

- Azt hiszem, nemcsak az írásról van itt szó, sőt sokszor nem is elsősorban az irodalomról. A Forrás Stúdió tagjai közül többen éreztük úgy a rendszerváltás idején, hogy tennünk kell, szólni kell a kárpátaljai magyar közösségért. Ez szinte természetes volt a számunkra, hiszen a Forrás tevékenysége a hetvenes évek legelején óhatatlanul összefonódott a Fodó Sándor nevével fémjelzett kárpátaljai magyar polgárjogi mozgalommal. Annak idején természetes módon csatlakoztunk a helyi magyarság sorsának jobbítását célzó két híres beadvány megfogalmazóihoz, s talán ezért volt, hogy húsz évvel később is kötelességünknek éreztük tenni a közért, ha módunkban áll. Ahogyan Fodó Sándor fogalmazott egy ízben, bizonyos értelemben a Forrás Stúdió volt a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség előképe. Nyilván ennek is betudható, hogy magától értetődő volt számomra a KMKSZ-ben való szerepvállalás.

- A forrásos múlt tehát mintegy predesztinálta önt a társadalmi szerepvállalásra. Nem ment ez az irodalom rovására? Egyáltalán, ma is ír még verset?

- Sohasem voltam az a tudatos költő, aki rendszeresen és tervszerűen megírja a maga napi penzumát. Amikor úgy érzem, hogy verset kell írnom, hát papírra vetem azt a néhány sort, ami eszembe jutott, később pedig végleges formába öntöm a verset. E tekintetben mi sem változott az elmúlt évtizedekben.

- Kötete viszont ritkán jelenik meg.

- Éppen most készül a következő kötetem, melynek anyaga nagyjából már összeállt. A könyv megjelentetéséhez manapság nélkülözhetetlen pályázatok megírása és elbírálása azonban sajnos meglehetősen lassú folyamat, így megjósolni sem tudom, mikor jelenik meg a kötetem. Az új versek közül néhány azonban várhatóan már a közeljövőben olvasható lesz irodalmi folyóiratunkban, az Együttben.

- Költőként mi foglalkoztatja?

- A világ, az emberek és a magam sorsa foglalkoztat, no meg az emberi kapcsolatok. Egyébként úgy gondolom, hogy egy költőnek reagálnia kell mindarra, ami a hétköznapokban hatással van rá.

hk