Premier Beregszászban

Színház: Doktor Zsivágó

2008. február 15., 09:00 , 370. szám
Rácz József és Orosz Melinda

A 20. század második felének egyik kultikus regénye (legalábbis itt, Kelet-Európában az volt) most színházi előadás formájában szólít meg bennünket. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház múlt pénteki bemutatója érdekes kísérlet arra, hogy Borisz Paszternak klasszikus történetét új megközelítésben tárja elénk.

Aki arra számít, hogy a regény, vagy akárcsak az 1965-ben Omar Sharif főszereplésével készült amerikai filmváltozat érzelemdús, sodró jeleneteit látja viszont a színpadon, csalódni fog. Sárkány Sándor, a Magyarországról érkezett fiatal rendező színházában a látványé és a mozgásé a főszerep. A történet és a szöveg ezekhez képest majdhogynem másodlagosak a mintegy kétórás előadás során. Epikából majdhogynem lírába csapnak át az elhangzó mondatok, ezért nem árt, ha a néző, mielőtt elindulna a színházba, feleleveníti mindazt, amit a darab cselekményéről és koráról tudni kell.

Zsivágó doktor történetét – melynek színpadra alkalmazása is Sárkány munkája – követhetjük nyomon a színpadon, az előadás középpontjában a 20. század eleji Oroszország, az első világháború, az 1917-es forradalom és az azt követő polgárháború áll. A főszereplők azonban nem politikusok, hadvezérek és államférfiak, hanem átlagpolgárok. Paszternak regényében nem eszmék csapnak össze, s a színpadon is hétköznapi, távolról sem hibátlan emberek, orosz értelmiségiek élik-szenvedik a maguk hányatott életét. Az elénk táruló kép tehát nem annyira történelmi pannó, mint inkább szenvedéstörténet: családok története, szerelmek, bánatok és örömök. Az események középpontjában Zsivágó doktor áll, aki gondolkodásában és magatartásában mindenkor magabiztosan ismeri fel a jót s a rosszat, aki egyszerre szelíd és következetes, s végül, aki a maga sokak szerint krisztusi alkatával olyannyira elüt a hagyományos regényhősöktől. Értékek és érzelmek küzdenek a színpadon a történelem úthengerével, s az utóbbi végül egymás után maga alá gyűri hőseinket. Hogy azután valóban "csak" az ember élete és teste válik a történelem martalékává, míg az erkölcs, az eszme, az érzelmek képesek túlélni a forradalmak pusztító tüzét is, hogy egykoron feltámadjanak – amint azt egyebek mellett a történet üzeni, azt döntse el a néző maga. Mert ez már hit kérdése, ami kényes terület.

A rendkívül szerény díszlet mindössze egy nagyobb darab zsákvászonból, egy csupasz ágú, gyökerét vesztett fácskából, valamint néhány összetákolt fakeresztből és színházi lámpákból áll. A rendező azonban igen érdekes és látványos jeleneteket tud szervezni akár egyetlen reflektor fénynyalábja köré is, számtalan, hol szervesen együtt lüktető, hol külön életet élő teret hozva létre. A fények – vagy éppen azok hiánya – taglalta térben hét érzékeny színész mozog, szépen szólaltatva meg a paszternaki szöveget. Az egymást követő színpadi képek helyenként egy hatalmas képeskönyv illusztrációiként, néhol jelképekként sorjáznak (esetenként talán túl hangsúlyozottan is), máskor a rendező visszatér a hagyományos színjátszáshoz, a jó érzékkel megkomponált jelenetekhez, s ezen eltérő stílusok összességében jól illeszkednek egymáshoz.

E sorok szerzője csupán a hagyományos történetmesélés máig meg nem haladott csodáját hiányolta némileg az előadásból.

hk