Málló múlt

Kárpátalja városait járva a sok új beruházás hátterében mind szembeötlőbb a pusztítás, amit az idő vasfoga, no meg az emberi hanyagság végez épített örökségünkben. Ezúttal nem a várak és egyéb épületóriások sorsára szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét, hanem a lakóházakéra, amelyeknek állandó jelenlétét oly természetesnek tartjuk, hogy néha csak az eltűnésük döbbent rá a veszteségre.

Régi lakóházaink számos nemzedék óta szolgálják már az embereket, s határozzák meg külalakjukkal máig épített környezetünket. Többségük még a Monarchia alkonyán épült, azaz jócskán megvan százéves is. A gipszből készült homlokzati díszítések, a pufók angyalok és a növényi ornamentika egykor szinte közhelyszerű elemeknek számítottak, mára azonban éppen ezek segítenek oldani a hétköznapok monotóniáját és színtelenségét. Illetve hovatovább csak segítettek, mert sorra tűnnek el az utcákról a jól ismert cirádás homlokzatok és kapuboltozatok, általában valami sokkal közönségesebbnek adva át a helyüket.

Nincs mit tennünk, be kell látnunk, hogy az épületek felett is eljár az idő, különösen, ha a vakolat mögött sok esetben az e vidékre oly jellemző építőanyag, a vályogtégla húzódik meg. Jegyezzük meg, az elmúlt éra házkarbantartási gyakorlata sem kedvezett éppen az állagmegőrzésnek. Tény, hogy szinte minden tekintetben az utolsó órában vagyunk.

A rendszerváltás utáni gazdasági válságot most egyfajta eszmélés időszaka váltotta fel, amikor naponta döntenek egy-egy épület sorsáról. A következményeket saját szemünkkel láthatjuk, ha végigmegyünk az utcán. Mindenekelőtt az elhanyagoltság üt szíven, a málló vakolat, az elhagyatott épületek beszakadó teteje, kidőlt-bedőlt falai. Nemegyszer azonban a tulajdonosok felújítási törekvései sem örvendeztetnek meg. A régi faragott ablakkeretek helyett beépített olcsó fém-műanyag, az ugyancsak faragott, de megtisztítatlan kapura vastagon rákent olajfesték csak azért elviselhető megoldás, mert emellett remélni lehet, hogy mégiscsak vakolat kerül a kivillanó téglára, s a tető sem ázik be többé.

A települési önkormányzatok is ráébredtek már arra, hogy érdemes megőrizni ezeket a kincseket, kérdés azonban, hogy mit tehetnek. A szóban forgó épületek többsége ugyanis még csak helyi jelentőségű műemléknek sem minősül. A beregszászi építészeti hatóságok például az utóbbi időben ragaszkodnak hozzá, hogy a tulajdonosok felújítás vagy átépítés esetén őrizzék meg az adott épület homlokzatát, annak hangulatát, ez azonban - érthetően - nemegyszer csak óhaj marad.

Látnunk kell például, hogy egy több lakásra bontott egykori polgári ház homlokzatának szakszerű helyreállítására semmi esély a lakók, no meg településeink anyagi helyzete miatt. Pozitív példákat ezzel kapcsolatban legfeljebb Munkácson találhatunk, ahol legalább a történelmi központ felújítására futotta a város kasszájából.

Egy másik, de legalább ennyire súlyos probléma, hogy a pénzen kívül általában a szakszerű kivitelezés is gondot jelent. A szakemberek néha olyannyira megdrágíthatják a helyreállítást, hogy az egyszerűen lehetetlenné válik.

Az idő eközben könyörtelenül múlik. Az egyszer lepergett-lehullott stukkók helyreállítására alig van esély, legtöbbször csak a még megmentett maradékból következtethetünk arra, milyen lehetett az épület fénykorában. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a pénz és a szakértelem is elkésett már, csupán megállapíthatjuk, hogy egy újabb szép épülettel lettünk szegényebbek.

pszv