Magyar szív van a zenéjükben

Művészportré: Pál István

Pál István Szalonna először tiszapéterfalvai zeneiskolásként bűvölt el bennünket hegedűjével. Amikor most, mintegy másfél évtizeddel később bandájával, mely a Magyar Állami Népi Együttes kísérőzenekara is, két fellépés erejéig hazatért, természetesen kíváncsiak voltunk a még mindig csak 28 éves fiatalember tapasztalataira, benyomásaira.

- Hogyan szervez bandát az ember? Hogy lel társakra, barátokra?

- A Péterfalvi trió, az első banda, amelyben játszottam úgy alakult, hogy apu, aki a tanárunk is volt, sorra ránk mutatott a zeneiskolában: te leszel a prímás, te a brácsás, te pedig a bőgős. Sok éven keresztül játszottunk együtt, azután más irányt vett az életünk. Fogtechnikus lett a brácsás, kőműves a nagybőgős, én pedig a zene mellett maradtam, elkerültem Magyarországra. Ott sok zenekarban játszottam, de én abban hiszek, hogy egy jó zenekarnak, egy jó bandának akkor van értelme, ha nemcsak jól szól a zenészek játéka együtt, vagy mindenki a legjobb a maga hangszerén, hanem ha emberileg is stimmelnek a dolgok. Az elmúlt 4-5 évben sikerült elérnem, hogy ilyan zenekarom van.

- Hogyan döntik el, hogy mit fognak játszani például Indiában, Venezuelában vagy Angliában?

- A Kárpát-medence népzenéjét játsszuk, ezen belül egy adott koncert anyagát általában én szoktam összeállítani attól függően, hogy milyen a közönség, hiszen a hazai gyermekműsoroktól a Buckingham-palotáig nagyon sokfelé megfordulunk. Ha például külföldön lépünk fel, bele szoktam csempészni a műsorba egy-egy Bartók-darabot, vagy más olyan zeneszerző művét, aki foglalkozott a magyar népzenével, s akit nyilván jobban ismernek a nagyvilágban. Így a klasszikus zene által is közelebb tudom vinni hozzájuk a magyar népzenét.

- Miként reagálnak a különböző kontinenseken a mezőségi vagy kalotaszegi dallamokra?

- Érzik, hogy mekkora erő van bennük. Egyébként sokkal nehezebb külföldön játszani ezt a zenét, hiszen ott nem értik a szöveget, márpedig a magyar népzene megértéséhez ez is fontos. A külföldiek éppen ezért elsősorban azt érzik, hogy olyan erő, olyan ösztönösség van ebben a zenében, amit nem tudnak megmagyarázni. A spanyol, a latin-amerikai zene is temperamentumos, amikor azonban meghallják a mi zenénket, szinte odatapadnak a székeikhez.

- Teljesítményüket világszerte elismerik. Milyen érzés, amikor például személyesen gratulálnak az angol királyi család tagjai?

- Amikor felléptünk a St. James's palotában, valóban ott volt Károly herceg brit trónörökös, a felesége, Kamilla, Margaret Thatcher volt miniszterelnök. Thatcher is személyesen jött oda gratulálni az előadás után, s azt kérdezte, mi az, amit játszunk, amiben ekkora erő van. Ez nem más, mint a magyar szív, mondtam erre. Igen, válaszolta, ezt érezte ő is. Benne, mondta, angol szív dobog, s ő mindent meg is tesz, hogy ez érezhető legyen. Azt válaszoltam, hogy nekünk ehhez a hangszerek az eszközeink. Ma már általában dobgéppel pótolják a zene természetes lüktetését. Azt hiszem, hogy aki a mi zenénket hallgatja, érzi, hogy ehhez nem kell dobgép.

- Ez a zenészélet szebbik oldala. Vajon hozzá lehet szokni ahhoz, hogy az ember állandóan úton van?

- Nem egyszerű. Aki hallja, hogy milyen sok helyen megfordulunk a világban, általában némi irigységgel sóhajt fel. Csak azt felejtik el, hogy amikor felmegyek a színpadra, akkor nem létezhet fáradtság vagy rosszkedv. Igen kemény munkát igényel, hogy az ember mindenkor ugyanazt a színvonalat tudja nyújtani, amit elvárnak tőle. Évente 300-350 alkalommal lépünk fel. Van olyan nap, hogy 2-3 előadásunk is van. Egyébként imádok utazni, de úgy gondolom, abban a pillanatban, ha családom lesz, visszább kell majd venni kicsit a tempóból.

- Adódnak rendkívüli helyzetek, félreértések abból, hogy mondjuk éppen Ázsiában kell feltalálni magukat?

- Rendszeresen. Egy alkalommal például Indiában ellátogattunk Risikésbe, amelyet a jóga központjának tartanak, s a nevezetes guruk mellett a Beatles látogatása tett világhírűvé. Azt láttuk képeslapokon, hogy ezen a helyen égő mécseseket úsztatnak le a Gangeszen csodálatos szertartás keretében. Jó turistákhoz illően mi is vettünk ilyen mécseseket, s amint megérkeztünk a szent helyre, rögtön meggyújtottuk és a vízre bocsátottuk. Az emberek nem szóltak egy szót sem, így csak később jöttünk rá, hogy a szertartás részeként gyújtott tűz parazsában gyújtják meg a mécseseket. Egyszóval, tudatlan turisták módjára viselkedtünk.

- Minek köszönhető, hogy most végre Kárpátalján is fellépnek?

- Nálunk anyu a család motorja. Ő mondta egyszer, hogy bejártam már az egész világot, haza viszont szinte egyáltalán nem járok. Így született meg az elhatározás, hogy most, amikor megjelent az Örömzene című albumunk, lépjünk fel Kárpátalján is. Anyu pályázott pénzt az alapítványoktól arra, hogy erre az útra a banda tagjai, valamint a tánctanárok is elkísérhessenek. Fontos volt az is, hogy segítsük a tiszapéterfalvai népzenei, néptánc és kézműves tábort. Azt tapasztaljuk, hogy az immár mintegy másfél évtizedes múltra visszatekintő táborban egyre több a magyarországi résztvevő, s viszonylag kevés a helyi. Az is célunk tehát, hogy népszerűsítsük a magyar népzenét és néptáncot a fiatalok körében. A beregszászi koncerten befolyó adományokat a beregszászi főiskolának, a viski koncert bevételét pedig az ottani magyar iskolának ajánlottuk fel.

szcs