Spenik Ottó akadémikus 70 éves

2008. július 18., 10:00 , 392. szám

Spenik Ottó professzor, a nemzetközi tudományos életben leginkább ismert kárpátaljai tudós a napokban ünnepelte 70. születésnapját. 1938. július 14-én született Munkácson, megélte vidékünk sorsfordító tragédiáit. 1961-ben szerzett az Ungvári Állami Egyetemen fizikusi, fizikatanári oklevelet. 1966-ban lett a fizikai tudományok kandidátusa, 1975-ben doktora. 1997-től az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia tagja, 1998 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. 1992-től az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Ungvári Elektrofizikai Kutatóintézetének igazgatója. Kutatási területe az elektron-atom, az elektron-ion, az ion-atom, az elektron-szilárdtestfelület ütközések fizikája, a Föld és a bolygók atmoszférájának felső rétegeiben végbemenő alapvető folyamatok modellálása. Számos tudományos munka szerzője, társzerzője, művei több nyelven jelentek meg. Több szakmai és állami kitüntetés birtokosa, számos hazai és nemzetközi tudományos és szakmai testület tagja.

- Mikor és kinek a hatására kezdett érdeklődni a fizika iránt?

- Munkácson a vár alatt laktunk, ahol rengeteg fegyvert, különféle lőszereket és pirotechnikai eszközöket is lehetett találni. A nagyobb gyerekek tűzbe dobálták a golyókat, majd számolták a lövéseket. Gyerekkoromban, az ötvenes-hatvanas években sok gyerekben benne volt a technika iránti érdeklődés. A legtöbben azzal kezdtük, hogy detektoros rádiót forrasztgattunk össze, hisz abban az időben éltünk, amikor a háború alatt minden rádiókészüléket le kellett adni. De valahogy az ócska, rossz rádiókészülékek visszakerültek a tulajdonosokhoz, így könnyen hozzá tudtunk jutni az alkatrészekhez, amelyekből például erősítőket lehetett összeállítani. Az iskolában a tanáraimnak köszönhetően kezdtem érdeklődni a fizika iránt. Szüleim nem ösztönöztek ebbe az irányba, ők a Munkácsi Kereskedelmi Akadémiát végezték. Édesanyám nem dolgozott, hisz sokan voltunk testvérek. Az apám telekkönyvvezető volt a háború előtt, utána pedig a dohánygyárban dolgozott mint közgazdász nyugdíjazásáig.

- Érettségi után egyértelmű volt, hogy a fizika szakot választja?

- Inkább a mérnöki szakok voltak érdekesebbek a számomra, de az ungvári egyetemen akkor még nem volt csak fizikatanár szak, így oda kerültem. De harmadik éven már láttuk, milyen érdekes a kutatás, kísérletek voltak, labormunkákat, elektromos méréseket végeztünk. Aztán jött a rádiótechnika - akkor még így nevezték az elektronikát -, az nagyon vonzott bennünket. Amikor pedagógiai gyakorlaton voltunk évfolyamtársaimmal, az iskolai estre építettünk egy erősítőt elektroncsövekből. Voltak kisebb-nagyobb durranások, amikor felrobbant egy-egy cső, de összességében jól működött az erősítő.

- Az egyetem után folytatta a kutatómunkát?

- Én voltam az évfolyam legjobb diákja. De jól jellemzi az akkori szovjet viszonyokat, hogy nem választhattam magamnak munkahelyet. A képzés után kötelező jelleggel küldték ki a végzősöket dolgozni. Nekem akkor még a feleségem orvostanhallgató volt, és hiába volt itt Kárpátalján munkahely, hiába voltak iskolák, ahol fizikatanárt kerestek, engem az egyetem Lemberg megye Drohobicsi járásának legeldugottabb falujába küldött, ahová Szjánkiig vonaton kellett utazni, majd még 20-25 kilométert buszon, ahonnan még 12 kilométert vittek szekéren. Öt évfolyamtársammal nem írtuk alá a kihelyezést, azt mondtuk, hogy mi sokkal jobbat érdemelnénk. Az akkori rektor, Lenarszki professzor emiatt úgy határozott, hogy mi nem kapunk diplomát: oklevél helyett csak egy fehér lapot kaptunk, amire rá volt írva, hogy az ungvári egyetemen fizikatanári szakot végeztünk, egy pecsét rajta, és semmi más. Ezzel nem mehettem sehová dolgozni. Zapiszocsnij professzornak köszönhetően végül megkegyelmezett nekem a rektor, megengedték, hogy aspirantúrára felvételizzek. Jelesre tettem le a vizsgákat, így csak három hónapig kellett tanítanom a számomra kijelölt galíciai faluban. Ezt követően már sokkal könnyebben ment minden.

Az aspirantúra elvégzése után mint mérnök dolgoztam az egyetemi tanszéken, 1965-ben elektron-atom ütközési probléma laboratórium nyílt az egyetemen, ott már tudományos főmunkatársi, majd osztályvezetői beosztást kaptam. Közben 1979-82 között főállásban tanítottam is az egyetemen. De később is folytattam az egyetemi tevékenységemet, az akadémiai intézeti kutatásaim mellett. Hatvanöt éves koromban döntöttem úgy, hogy átadom az oktatást a fiataloknak. De minden évben van egy-két PhD-s tanítványom, és sok éve tagja vagyok az államvizsga-bizottságnak is.

- Mikor jött létre az Ungvári Elektrofizikai Kutatóintézet?

- 1992-ben vált önálló akadémiai kutatóintézetté, elsőként Kárpátalján. Addig a Kijevi Magfizikai Kutatóintézet egyik egységeként működött. Akkor készült el a mostani 8200 m2-es komplexum, és itt járt az Ukrán Tudományos Akadémia elnöke, Paton akadémikus. Látta, hogy milyen szinten mennek itt a kutatások és így lettünk önálló akadémiai intézet.

- Vannak olyan kiemelkedő kutatási eredményeik, amelyekre különösen büszke?

- Már az ötvenes-hatvanas évek elején, az Ungvári Állami Egyetemen az elektron-atom ütközések fizikájában, a szilárdtestek fizikája területén, a magfizikában jelentős eredmények voltak. A legrangosabb tudományos folyóiratokban jelentek meg a publikációink. Eredményeink a plazmafizikához, kozmikus fizikához, környezetvédelmi fizikához kapcsolódnak. Meghívtak rangos belföldi és külföldi konferenciákra, és az ungvári konferenciákra is sikerült a legnevesebb kutatókat meghívni az egész Szovjetunióból, Magyarországról, sőt Nagy-Britanniából is.

- Gyermekei követték a pályán?

- Igen, két fiam van, mindkettő fizikus. Az idősebb tudományos főmunkatárs az intézetben, a kvantumelektronikai osztályon. A másik fiam elméleti fizikus, docens az Ungvári Nemzeti Egyetemen. Mellette van egy reklámmal foglalkozó vállalkozása, ráadásul megválasztották az Ungvári Városi Tanács képviselőjévé, tehát eléggé széleskörű a tevékenysége. Van három unokám, a legidősebb, Viktor már 14 éves, Kata 10 - mindketten az Ungvári Magyar Drugeth Gimnáziumban tanulnak. A harmadik még csak négyéves lesz.

- Tehát az unokái magyar iskolába járnak. Ön is magyar iskolában végzett?

- Én nem járhattam magyar iskolába, 1944-ben kezdtem az iskolát, de 1945-ben meg kellett ismételnünk az első osztályt, mivel az akkori Szovjetunióban hétéves kortól mentek a gyerekek iskolába. Ha jól emlékszem, 1950-ben indult Munkácson újra a magyar iskola.

Az unokák magyar iskolába járnak. Én azt gondolom, ha alapos tudásra tesznek szert, akkor ez nem lesz a számukra hátrány. Jól tanulnak, igaz, én azt szeretném, ha ukránul jobban beszélnének. De Viktor például már jól kommunikál angolul.

Azt tapasztaltam az egyetem fizika karán, ahol évente a felvett diákok legalább 10%-a magyar gyerek volt, hogy ha voltak is hátrányok a terminológia miatt az első-második éven, a harmadik-negyedik éven már olyan szinten tudták az orosz vagy az ukrán nyelvet, mint aki orosz vagy ukrán iskolába járt. A fizikusok között sok kitűnő példa van: Papp Ferenc kandidátus lett, Imre Árpád, Kontros Jenő, dr. Szabó Árpád professzor ugyancsak magyar iskolát végzett, és sokkal jobban haladtak, mint aki ukrán iskolából jött. Egyébként a nemzetközi tudomány nyelve az angol, egy ukrajnai kutató számára is fontosabb lett az angol nyelv jó ismerete.

- Mit gondol professzor úr az ukrajnai oktatási reformról?

- Én azt gondolom, hogy ez az első próbálkozás, amin még biztosan lesznek változtatások. Ukrán nyelvből és irodalomból nem lehet ugyanazt követelni egy magyar iskolástól, mint az ukrán iskola végzősétől, illetve sokkal eredményesebben kellene oktatni az ukránt a magyar iskolákban. De én azt gondolom, ha Ukrajna Európába megy, akkor ez változni fog.

dózsa