Kocsmajárók vámszedői

Ljudmila és Oleg élettársak voltak. És tettestársak. Lopás és garázdaság miatt korábban mindketten kerültek már a vádlottak padjára, s hosszabb-rövidebb időre rács mögé is. De vérüket a börtönkoszt sem tudta vízzé változtatni. Ott folytatták, ahol abbahagyták. És összekerülve immár párosban. Csak éppen profilt váltottak és ittas emberek kifosztására specializálódtak.

Délig, kora délutánig általában tétlenül heverésztek, tévéztek a munkásszállóból "maloszemejkává", azaz kiscsaládosok lakóházává előléptetett lepusztult épületben lévő egyszobás hajlékukban. Aztán felkerekedtek, hogy végigcserkésszék a környék büféit és kocsmáit.

Olyan embereket pécéztek ki, akik láthatóan nem siettek sehova, s akik többször botladoztak a pulthoz, tehát vélhetően nemcsak egy-két hrivnya lapult a zsebükben. A felderítés befejeztével a leendő áldozat asztalához telepedtek és beszédbe elegyedtek vele. Oleg Ljudmilát mindig a húgaként mutatta be. Ha a delikvens nem mutatott hajlandóságot a barátkozásra, nem erőltették a dolgot. Otthagyták és más balek után néztek, vagy átmentek egy másik kocsmába.

De általában szerencséjük volt. A magányosan iszogatók többsége nem utasította vissza a társaságukat, pláne azután nem, hogy a "báty" és a "húg" meg is vendégelték őket.

Amikor úgy találták, hogy az illető már megérett a "második felvonásra", Oleg hirtelen elköszönt. Ljudmila pedig, hajdanvolt bájának minden maradékát latba vetve, rávette az új "barátot", hogy a kellemes iszogatást folytassák máshol, tud itt a közelben egy meghittebb csehót. Ajánlata általában elfogadásra talált. S ha úgy látta, hogy mutatkozik rá igény, Ljudmila az általában idősebb férfiakat még egy ingyenes pásztoróra lehetőségével is kecsegtette.

A megbeszélt helyen - sötét saroknál, roskadozó épületnél, bokrok takarásában - felbukkant Oleg. Villámgyorsan lefogta a már szinte amúgy is magatehetetlen áldozatot, miközben Ljudmila átkutatta a zsebeit. Pénzt, mobiltelefont, egyéb értékeket kerestek. Az illető táskáját, szatyrát is elszedték. Aztán köddé váltak.

Őrizetbe vételük után nem is tagadtak semmit. Tucatnyi ilyen "kalandjukat' vallották be. Sőt, Oleg még azzal is eldicsekedett, hogy legnagyobb zsákmányuk egy pénztárca volt. Egy öltönyös-nyakkendős fickó zakózsebében találták. Háromszáz hrivnya és kétszáz dollár volt benne.

Az a bizonyos banánhéj pedig, amelyen elcsúsztak, egy személyi okmány volt: Oleg paszportja. Utolsó akciójuk napján Olegnek a házkezelőségen akadt dolga, amihez személyazonossági igazolványa is kellett. A paszport akkor is nála volt-maradt, amikor soros áldozatukat Ungváron, a Belinszkij utcai piac befejezetlen, torzó csarnokának tövében kifosztották. És a "motozás" hevében kihullott a zsebéből.

A sértett, amikor magához tért, azonnal a rendőrségre ment. És magával vitte Oleg igazolványát is, amely ott hevert mellette a földön. A rend őreinek így már gyerekjáték volt beazonosítani és előállítani a tetteseket.

A városi-járási bíróság mindkettőjüket három és fél év börtönre ítélte.

Az ítélet nem jogerős.

A bírósági tárgyaláson Oleg egyébként azt hozta fel mentségükre, hogy ők a kárvallottakat egy ujjal sem bántották...

Tárczy Andor