Lakásfosztogatók

Oleg Harkivban élt. Besurranó tolvaj volt. Bűntársaival lakásokat, kisebb boltokat, raktárakat rámolt ki. A bandában ő volt a "kulcsmester": a legfifikásabb zárszerkezetekkel is könnyen, szusszanásnyi idő alatt megbirkózott.

Mihály sem volt különb Oleg vásznánál, ő Ungváron űzött hasonló foglalatosságot.

A sors és az igazságszolgáltatás keze az ország egyik távoli csücskében hozta össze őket: közös börtöncellába kerültek. Összehaverkodtak. Olyannyira, hogy Mihály, amikor kikerült a sittről, vendégségbe invitálta Oleget, aki három hónappal korábban szabadult.

A volt rabtárs ez év januárjában eleget is tett a szíves meghívásnak. S a vendéglátásból hosszabb "vendégszereplés" lett. Ugyanis immár párban kezdték kirámolni az ungvári tömbházakban lévő lakásokat. Elsősorban abban a városnegyedben portyáztak, ahol Mihály is birtokolt egy kétszobás hajlékot, amelyben készségesen biztosított asztalt és ágyat a cinkosának is.

Nem válogattak. Nem számított, hogy a kipécézett és előzetesen alaposan kifigyelt lakás tulajdonosa kisnyugdíjas vagy tehetősebb polgár. A zárak "hatástalanítása" Oleg számára természetesen nem okozott nehézséget. Főleg a készpénzre és az ékszerekre hajtottak, de nem vetették meg a különböző elektromos készülékeket sem. Nem véletlenül számítottak a tömbházakban lakók egymás iránti közömbösségére, illetve arra, hogy a lakások tulajdonosai és bérlői meglehetősen gyakran cserélődnek.

Szorgalmasan járták tehát a lépcsőházakat és térképezték fel a potenciális tetthelyeket. Ha valaki esetleg mégis megállította őket és kíváncsiskodott, hogy kit-mit keresnek, mindig akadt a tarsolyukban azonnali és hihető válasz. Ilyen faggatózásra azonban ritkán került sor. A bűnözők kényesen ügyeltek arra, hogy a terepszemléket és általában a betöréseket is kifogástalan és bizalomgerjesztő külsővel ejtsék meg. Oleg például frissen vasalt ingéhez rendszeresen nyakkendőt is kötött. Előfordult, hogy egy vallási közösség tagjának, vagy valamelyik jótékonysági szervezet munkatársának adták ki magukat.

Szeptember végén azonban az említett "óvintézkedések" ellenére is lebuktak. Három "banális" dolgon hasaltak el. Először is nagy buzgóságukban megfeledkeztek a "saját fészkünkbe nem piszkítunk" aranyköpésről és a közvetlen szomszédságban álló tömbház egyik lakását rámolták ki. Aminek rögvest híre ment. Másodszor, a lopott holmit, az íratlan tolvajkódex szabályait megszegve, nem "pihentették", azaz túl hamar próbálták piacra dobni. Harmadszor, Mihály az elemelt drága tévékészüléket a fölötte lakó szomszédnak ajánlotta megvételre a bolti árnál sokkal olcsóbban. Azt füllentette, hogy a plazmatévét szerencsejátékon nyerte, de most anyagilag megszorult, ezért kénytelen eladni. Hogy hol van a készülék "könyvecskéje", azaz a használati utasítás? Hát... azt valahol elvesztette...

A vevőjelöltben erős gyanú ébredt. A szemközti házban elkövetett betörésről ő is hallott. És némi hezitálás után tárcsázta a rendőrség ügyeletét.

A helyszínelők a házkutatás során Mihály lakásában hiánytalanul megtalálták a legutóbbi zsákmányt, továbbá a korábbi betörésekből származó néhány olyan ékszert és műszaki cikket is, amelyeken Olegék még nem tudtak vagy még nem akartak túladni.

A tettestársak előzetes letartóztatásban várják a nyomozás lezárását.

Újabb közös terveket – visszaesőként – valószínűleg hosszú éveken át nem tudnak majd szövögetni. Ágyuk, asztaluk már most is, ott, a fogdában is távol esik egymástól...

Tárczy Andor