Pénzhamisítás vidékünkön

A pénz az emberiség egyik legnagyszerűbb találmánya. Első alkalmazása a hagyomány szerint a föníciaiakhoz fűződik. Mint általános csereeszköz, értékmérő és vagyonfelhalmozódás eszköze többezer éves múltra tekint vissza. Ebben a minőségében a honfoglalás idejére már egész Európában elterjedt. Első királyaink államépítő munkájukat is többek között azzal kezdték, hogy pénzt verettek. A pénzverés mindig is állami monopólium volt, ugyanakkor szinte a hivatalos "pénzgyártás" megjelenése óta jelen van a hamispénzverés is, amit az állam szigorúan üldözött és büntetett. Különösen a politikailag és társadalmilag zavaros időkben virágzott ez az "iparág". Eljutott vidékünkre is.

A XVI. század közepére, a mohácsi vész után Magyarország a két ellenkirály, Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János országpusztító hatalmi harcának színhelyévé vált. A két ellenkirály fennhatósága alá tartozó területek határai állandóan változtak. A főurak gyakran cseréltek királyt és ez szinte ösztönözte sokukat a hamispénzverésre. Ezt mindkét országrészben üldözték.

Az 1538-i pozsonyi országgyűlésen már arról panaszkodtak a rendek, hogy külföldön többé már a körmöci aranyat sem akarják elfogadni, sőt néhol még az országban is visszautasítják, holott határozottan többet ér a német pénznél. Mivel a pénzhamisítók már annyira elszaporodtak, hogy Péter Tudor vezetésével valóságos szövetséget alkottak, felszámolásuk céljából azt ajánlották Ferdinánd királynak, hogy minden vármegyébe országbíró-helyettest és ítélőmestert küldjön. Ezek alispánokkal, szolgabírókkal és maguk mellé választott esküdtekkel erős katonai fedezet alatt tartsanak vizsgálatot és minden gyanús embert maguk elé idézzenek, hozzanak ítéletet és azt haladéktalanul hajtsák végre.

A hamispénzverés fő fészke Felvidék volt, ahol a garázda főurak szinte az egész vidéket felosztották maguk között. Ezek természetesen szinte mindig megúszták a vizsgálatot, már ha erre egyáltalán sor került, mert a tulajdonképpeni pénzverést a jobbágyaik vagy esküdt szolgáik végezték, ezek pedig saját jól felfogott érdekükben hallgattak a dologról. Ám még ha egy-egy főúrnál szorult is a kapca, akkor is nyugodtan odébbállhatott János király védelme alá és teljes bűnbocsánatot nyertek. Ha innen is jobbnak látták odébbállni, visszatértek az elhagyott király hűségére.

A valódi hamispénzverő mesterek szintén többnyire megúszták, mert idejében értesültek a vizsgálóbírók érkezéséről a megyébe és időben továbbálltak. A szakemberek, vagyis az ércmetszők vagy az öntéshez szükséges formák készítői többnyire külföldiek voltak, olaszok vagy sziléziaiak, de találunk köztük hazaiakat is. Ezek egyike volt Miklós mester, akinek a története akár Mikszáth vagy Jókai tollára is méltó lenne.

Miklós mester erdélyi szász volt, de atyja, Péter ötvös szebeni polgár még a felvidéki Körmöcről származott. Édesanyjáról csak annyit mond, hogy nemes asszony volt. Az ifjú Miklós Segesváron megismerkedett a képírás alapjaival, majd a kor szokásának megfelelően vándorútra indult és bebarangolta egész Németországot. A festészeten kívül tanulmányozta a velencei ötvösséget is, sőt a kőfaragást is. Ennyi hasznos tudással felszerelkezve nem sokkal a mohácsi vész előtt hazatért Erdélybe. Itt azonban szerzett mesterségével nem sokra ment és kényszerűségből királyi kőműves lett. Csakhogy németországi vándorlásai során építészetet nem tanult, emiatt kénytelen ennek a szakmának búcsút mondani és hamarosan újra a nyakába vette a széles világot. Hányattatott sorsa utóbb Ugocsa vármegyébe vezette, ahol Perényi Gábor főispán Nyaláb várában felfogadta síremlékek készítésére. Itt talán holta napjáig is békésen elfaraghatta volna a sírköveket a Perényi-ősöknek, ha a sors közbe nem szól. A sors ezúttal a mohácsi vész képében

jelentkezett, ahol a magyar főurak nagy része, köztük Perényi Gábor is, a csatatéren maradt. Özvegyének, Frangepán Katalinnak a birtokaira rögtön szemet vetettek a buzgó rokonok és szomszédok, így az özvegy is támaszra szorult.

Miklós mester tanácsosabbnak vélte hatalmasabb pártfogót keresni, és Kávássy Kristóf kapitány, egyszersmind máramarosi kamaraispán meghívására Nyalábvárból Huszt várába költözött másod- vagy talán harmadmagával, mivel sajnálatos módon nem tudván, hogy ami közönséges halandóknál bocsánatos bűn, az a hozzá hasonló kalandoroknál végzetes ballépés - Perényi Gábor udvarában feleségre tett szert.

Sokáig ugyanis nem volt maradása egy helyen. Nyughatatlan vére örökös bolyongásra késztette, Husztról is hamarosan örömest továbbállott volna már, ám Kávássy keményen fogta gallérját. Kávássy ugyanis nevezetes rablóvezér volt. Három vármegyében is garázdálkodott. Halmi közelében várat is építtetett, amelyet Kávás várának nevezett és innen pusztította a környéket.

Miklós mester közreműködése több műemlékkel gazdagította Máramaros vármegyét. Később azonban Kávássy utasítására hamispénzverő lett. Két évig valóságos rab volt Huszt várában. Ezután családjával Huszt városába költözött, ahol nyolc esztendeig lakott.

Amikor felszedte sátorfáját, és jobb jövőt keresni Eperjesre indult, Kávássy cimborájának, Büdy Mihály munkácsi várnagynak az emberei útját állták és a várba hurcolták.

Büdy Mihályt cimborája, Kávássy Kristóf figyelmeztette a költöző ötvösre, mivel tudta, hogy ennek éppen ilyen emberekre van szüksége. Munkács várában ugyanis ebben az időben nagyban gyakorolták a hamispénzverés nemes művészetét és Miklós már igen szép társaságot talált ott, éppen csak ő hiányzott. Itt működött a krakkói származású Szaniszló, a sziléziai Hensel, továbbá bizonyos Tamás és János nevű magyarok voltak a pénzverő mesterek, egy másik Tamás, egy huszti örmény pedig Sebestyén lakatos segítségével mint ércmetsző, a szükséges formákat készítette. Többnyire lengyel garast (grosy) gyártottak, mert azt volt a legkönnyebb hamisítani, de magyar pénzt is bőven vertek.

1537-ben, amikor János erdélyi vajda nagyobb sereget küldött Felső-Magyarországra a Ferdinánd-pártiak ellen, ezek Munkács várát is megszállták, de ekkor Miklós mester már nem volt a várban.

Szabadságának azonban nem sokáig örvendhetett, mert most meg Dobó Ferenc (az egri Dobó István apja) sietett a hatalmába keríteni. Úgy látszik, a környéken már nagyon jól ismerték őt, mert Dobó feleségestül, gyermekestül Szerednye várába invitálta.

Ferenc uramnak sok ezüstje, aranya volt és ő is szeretett volna pénzt veretni. Már a fogságában volt bizonyos bécsi származású Fischer Jakab, s úgy vélte, ez majd csak rászánja magát a hamispénzverésre, ha társa akad. A rabok azonban tudatlanságukra hivatkozva, nem voltak hajlandóak a hamisításra. Néhány hónap elteltével az ötvös visszanyerte szabadságát, s Szerednyéről Homonnay György udvarába került.

A Homonnay testvérek - György, Gábor, Imre, Antal - nagyban űzték a hamispénzverést. Így nagy szükség volt tapasztalt pénzhamisító szakemberekre. Mesterünknek nem tetszettek a munkakörülmények és hamarosan megszökött a Homonnayaktól.

Miklós mester azonban hamarosan annyira belejött a "szakmába", hogy végigkóborolta egész Felvidéket, sőt a Partiumot is, ahol különböző főurak szolgálatába szegődve verte a hamis pénzt, végül azonban lebukott, mert Homonnán egy harmincados már gyanakodott rá és hamarosan elfogták. Az 1550-es évek elején őrizetbe vették és vallomást csikartak ki belőle. Innen ismerjük történetét. Hogy mi lett vele, az okmányok nem közlik, mivel kivégzéséről nincsenek tudósítások, valószínű, hogy a börtönben meghalt.

Fakász János