Mikulásék

Kétéves korom óta több esztendőn át mindig eljött hozzánk a Mikulás. E felelősségteljes szerepet Pista - keresztanyám és egyben apai nagynéném férje - formálta meg nagy átéléssel, élethűen. A szomszédban nyíló kiskapun osont ki, már jelmezben, komótosan elcammogott a házunk előtt, és csengettyűszóval tért be hozzánk. Piros krepp-papírba öltöztetett botjával koppantott, a bot végére erősített harangocska zenélt.

Öregesen az alája tolt székre huppant. Dörmögve dicsért és korholt velem és a húgommal, ahogyan ilyenkor dukál, megfogadtatta, hogy az elkövetkezendőkben jók és még jobbak leszünk, majd puttonyából (egy vesszőből font és szintén kreppel "megbolondított" szőlőhordó kosár lett átavanzsálva e fontos kellékké, amelyet én és a húgom árgus szemekkel lestünk) elővarázsolta a kis zacskókat, bennük a virgácsnak nevezett aranyággal, ezüstdióval, nyalánkságokkal.

A puttony mellett persze valahányszor megbámultuk terjedelmes vattaszakállát, flitteres piros palástját, melyet a csillámok mellett bordó-fehér művirágok ékesítettek! (Azt, hogy keresztanyám, aki a mértékutáni szabóság bedolgozója volt - textilből készített művirágokat női blézerekre -, mivégből tavasziasította ily módon a mikulásruhát, a mai napig nem tudom.)

...A nyarakat falun töltöttük. Négyéves koromban ottani nagyapám csikónyakba való csengővel ajándékozott meg. Igen megörvendeztem neki, nagy becsben tartottam, sokat játszottam vele. Aztán mikuláskor Pista valamiért nem találta a régi harangocskáját és ezt a csikócsengőt csomózta a botja végére...

Megdöbbenve vettem észre a mikulásbot végén himbálódzó kedvencemet. Kitörtem:

- A Mikulás... egy... egy tolvaj!

A szobában mindenkiben bennragadt a szó. A Mikulás is döbbenten meredt maga elé. De rögvest feltalálta magát, mondván: az egyik szánhúzó rénszarvasa elvesztette a csengőjét, ezért kérte kölcsön a szüleimtől az enyémet. Most pedig köszönettel visszaszolgáltatja.

- Igaziból egy szarvas nyakában volt? - csillant fel a szemem.

És megnyugodtam. És megbocsátottam.

...Egyébként én és a húgom - kis telhetetlenek! - a Mikulás elvonulása után a csizmáinkat is kiraktuk az ablakba, hátha marad még visszaúton is valami a kedves puttonyában. És ébredéskor nem is kellett csalódnunk...

Egy év múlva Pistát, aki a bútorüzemben raktáros és egyben anyagbeszerző is volt, épp az évenként esedékes "vendégszereplése" idején vezényelték több napos kiküldetésbe. Ám a Mikulás-járás így sem maradt el. A szakállas jótevőt nagy átéléssel alakította családunk barátja... Mária néni.

Édesanyám és keresztanyám után ő volt a harmadik mamám. Tenyeres-talpas aggleány - igazi delnő! Dörrenő, öblös hangú. Férjtelen, gyermektelen. Kedves, aranyos. Egyik szobáját mindig festőművészek lakták. Azaz inkább csak szépreményű festőpalánták. Mint albérlők és kosztosok. Amikor "kirepültek", egy-egy "remekművüket" Máriára testálták. Meg zsírkrétadarabokat, félig kinyomott festéktubusokat, ecseteket, sőt, még egy repedt palettát is. Ezek mind az én kincseimmé lettek...

A Mikulás szerepében Mária néni is (számunkra felismerhetetlenül) igazán maradandót domborított. De végül lebukott: a csizmája árulta el. (Többféle magas szárú, csecsás csizmája volt. Egyesek szerint külföldi rokonától kapta őket csomagban, mások szerint a sarki cipészhez fűzték gyöngéd érzelmek.)

Szóval, amikor a szomszéd szobában átöltözött és már a maga valójában jött át, mintha most érkezne, hogy velünk együtt örvendezzen az ünnepi estnek, ugyanazt a csizmát viselte.

Néztük a fehér csizmákat a húgommal, bökdöstük egymást, míg végül ő merített nagyobb bátorságot. Odatotyogott Mária nénihez, megrángatta a szoknyája alját és megkérdezte:

- Mária néni a Mikulás felesége?

Gerzsenyi András