A "tékozló" fiú

Ádám az állami tévészervizből vonult nyugdíjba. Villamosműszerészként több mint harminc éven át reperálta a készülékek különböző típusait. De megbütykölt akármilyen más elektromos készüléket is - a vasalótól kezdve a mosógépen át a mikrohullámú sütőig. Otthon is vállalt javításokat. Ezért, amikor a hatvanat betöltötte, gondolkodás nélkül intett búcsút anyacégének.

Számításában nem is csalódott. Az otthoni maszekolással gyakran nyugdíjának kétszeresét is megkereste.

Nyugdíjazásának esztendejében - azóta tizenötször váltották egymást az évszakok - azonban tragikus viharok dúltak. Felesége súlyos, gyógyíthatatlan betegségben elhunyt. S ugyanebben az évben fia, János nyomtalanul eltűnt.

János sohasem volt mintagyerek. Az iskolában sem jeleskedett. És, mielőtt köddé vált volna, többször is bajuszt akasztott a törvénnyel. Az érettségi után, ismerősök segédletével, pincértanuló, fél év múlva pedig véglegesített felszolgáló lett a város egyik kedvelt éttermében. Ha kellett, csaposként is megállta a helyét. A restibe szép számmal tértek be a volt szovjet birodalom valamennyi részéből és külhonból idelátogató turisták.

S a fiatalember a körülményektől, no meg a nagyobb pénzszerzés lehetőségétől sodortatva belecsöppent a csencselésbe, majd a drogokkal való dílerkedésbe is. A bárpult mögül árulta a különböző kábító hatású szereket, elsősorban a "füves" cigarettát. Lebukott. Annak idején többen meglepődtek azon, hogy az ilyesmire vasszigorral lesújtó igazságszolgáltatás csupán másfél év börtönt szabott ki rá. (Rebesgették: azért született ilyen "visszafogott" ítélet, mert az egyik befolyásos megyei vezető fiacskája is János állandó vevői közé tartozott - már ami a marihuánát illeti.)

Büntetését leülte. Haza jött. S ott folytatta, ahol abbahagyatták vele. Pincérként, csencselőként, orgazdaként. Ám ezúttal nem várta meg, hogy kattanjon a bilincs. Amikor úgy érezte, hogy nagyon forró lett lába alatt a talaj, olajra lépett. Négy nappal az anyja temetése után. Gyászoló apjának csak annyit mondott: jobb állást talált egy távoli városban. Azt azonban nem mulasztotta el, hogy "angolos" távozása előtt némi készpénzt csikarjon ki tőle.

És nyoma veszett. Az apja több évig reménykedett: hátha ad magáról életjelt. Mindhiába. A rendőrséghez is többször fordult. Hasztalan. Ez év elején azonban rámosolygott a szerencse. Az illetékes osztály értesítette: megtalálták a fiát Doneckben. A keresés azért tartott ilyen soká, mert János időközben az anyja leánykori családnevét vette fel, most is ezt használja. Az értesítésben a rendőrség megadta János lakásának, sőt, a munkahelyének a címét is.

Először oda akart utazni, de hetvenhatodik életévében ezt már nem merte vállalni. Remegő lélekkel és kézzel fogalmazta meg az első levelet mindkét címre, majd a másodikat... a sokadikat. Ám hiába leste a postást. Végső elkeseredésében különös lépésre szánta el magát: megkérte a szomszédasszonyt, akivel jó barátságban volt, írja meg a fiának, hogy apja menthetetlen, orvosolhatatlan kór emészti, s ha még utoljára látni szeretné... Ez persze nem volt igaz, mert Ádámot az ízületi bántalmakon kívül semmilyen más betegség nem gyötörte.

Két hét telt el. A szomszédasszony éppen Ádámnál volt, amikor a régen látott "tékozló" fiú betoppant. És meglepődve tapasztalta, hogy apja, akit a levél alapján félholtnak hitt, jó egészségnek örvend. Az apa könnyes szemmel, ölelésre tárt karral indult feléje. A szomszédasszony tapintatosan távozott, de elmenőben még hallotta János indulatos kitörését.

Amikor másnap délelőtt kíváncsíságtól hajtva átment Ádámhoz, az idős férfit vérbe fagyva találta. A fia nem volt sehol. A rendőrségi helyszínelők egyértelműen gyilkosságot állapítottak meg.

János ellen emberölés alapos gyanúja miatt körözést adtak ki.

Tárczy Andor