Itt éjszakázott a Szent Korona

Barangolás Szerednyén

2009. január 2., 09:00 , 416. szám

Még az Ungvári Állami Egyetem hallgatójaként, nemegyszer autóbusszal utaztam haza a megyeszékhelyről szülőfalumba, s már akkor felfigyeltem az Ungvár és Munkács között fekvő nagyközség, Szerednye délnyugati végében emelkedő ősi várromra: ez egy öles falakkal bíró, jókora lakótorony fennmaradt alsó része, melyet három, mára jelentősen feltöltődött árok övez. De miről is mesél a mának az omladék?

II. Géza királyunk a XII. század derekán hívta be Magyarországra a nagy katonai erőt képviselő templomos lovagrendet, mely a század második felében rendházat, az 1200-as években pedig várat emelt az Ung és a Latorca völgyét összekötő, fontos főútvonal mentén, mely vidékünk egyik legelső, kőből emelt erődítményeként oltalmazta a vidéket a rátörő hadak ellenében. 1312-ben azonban feloszlatták a lovagrendet, így az erősséget előbb kolostorrá alakították át, s pálos szerzetesek rendezkedtek be a falak között, később pedig a falut birtokló Dobó család használta – jól védhető udvarházként – a tekintélyes méretű lakótornyot. Az egri várat a támadó törökök ellenében megvédelmező hajdani várkapitány, Dobó István is itt vett búcsút a földi világtól, akinek az emléke még él is a tanultabb helybeli magyarok emlékezetében. És akad, aki arról is tud, hogy a napóleoni háborúk idején, 1805-ben egy éjszaka itt őrizték a Munkács várába menekített magyar Szent Koronát...

Az erősség mellett a patinás múltra visszatekintő szőlészet jelenti a helység másik nevezetességét, hisz’ tudunk róla, hogy már Dobó István szolgái is szorgosan szüretelték a bornak valót a nagyközség fölé emelkedő szőlőhegy lankáin, s a hajdani várkapitány építtette meg azt a jókora borospincét, melyet jelenleg a "Leanka" Agráripari Cég, vagyis a helybeli borgazdaság használ. A XVII. század pedig európai hírnevet hozott a szerednyei bor számára, melyet sokáig sikerült is megőriznie. Ehhez képest sajnálatos visszafejlődést jelent, hogy az említett vállalat ma súlyos gondokkal küszködik, s rajta kívül sem sokan foglalkoznak az értékes szőlőfajtákkal.

– A gazdák többsége Izabellát termeszt, épp ezért azt tartom a legfontosabb elérendő célnak, hogy újból elterjesszük a nemes szőlőket – magyarázza Kiretyiv Imre polgármester. – A családunk mondhatja a magáénak a település legnagyobb farmergazdaságát, 16 hektáron termesztjük az Irsai Olivért, a Zala gyöngyét, a Traminit, valamint a Szaperavint. A szőlő 70 százalékát a Szőlészek és Borászok Kárpátaljai Megyei Szövetségén keresztül bocsátjuk eladásra, a fehér-, illetve a vörös-borokat pedig a munkácsi, a beregszászi, valamint az ungvári borfesztiválokon értékesítjük. És hogy mit tervezünk a jövőre nézve? 2009-ben újabb két hektárt vonunk művelés alá, s Biankát, illetve Traminit ültetünk majd el a földben.

A borospincék mellett ugyancsak hangulatos hely Ivan és Jurij Szokacsik (apa és fia) kávézója, ahol a modern fűtőtestek mellett egy igazi kandalló is ontja magából a meleget, a falak mentén pedig annyi, a környéken gyűjtött régiség sorakozik – a kenyérsütő lapáttól a szenes vasalókon át a viharlámpákig –, hogy az egy régiségkereskedésnek vagy egy iskolai helytörténeti múzeumnak is a becsületére válna. A vadászfelszerelések, a puskák és a kikészített vaddisznóbőrök pedig azt jelzik, hogy e hegylábi nagyközségben is hódolnak a vadászat immár sporttá vált ősi mesterségének.

– Még túl sok is a róka – fejti ki Jurij, az ifjabb Szokacsik. – Amellett szép számban él vadnyúl a határban, sőt még a farkasok is le-leereszkednek a hegyvidékről, elsősorban, persze, télen – fűzi hozzá beszélgetőtársam, aki a vadászat mellett egy ritkább hobbit is űz: csinos kis faházmaketteket állít össze – természetesen fából –, s már mintegy száz darabra rúg a modellek száma.

Most pedig térjünk át a helybeli magyarság kérdésére. A római katolikus templom kertjében több, magyar vonatkozású síremléket is találunk, így az 1822-ben elhunyt kisfaludi Kisfaludy Lászlóné, szül. báró Hayden Teréziáét, Csimbak András egykori római katolikus plébánosét, aki 36 évnyi szolgálatot követően, 1853-ban hunyta le végleg a szemét, vagy éppen az 1800-ban született, és 42 évet élt báró Chillány Sándorét, aki a sírfelirat tanúsága szerint egész vagyonát a hazai iparfejlesztés szolgálatába állította, és ugyancsak itt nyugszik a szintén a XIX. században élt Csonka Ignác, valamint – egy közös síremlékkel ékes, kicsiny sírkertben – a Tamásko család három tagja is. Jelenleg pedig – a községháza információi szerint – 376 magyar él a 4367 lelkes településen. Jelentős magyar család a Bordás, a Végesi, az Újhelyi, valamint a Zsofcsák, a kettős, magyar – szlovák gyökerű Berecz família pedig lelkészt is adott a görög katolikus egyháznak.

– A legidősebbek még magyar tannyelvű iskolába jártak, köztük az édesanyám is, de azután felszámolták az anyanyelvű tanintézményt, s már én is ukrán iskolában tanultam – magyarázza Holej Mária, a Szerednyei Középiskola igazgatóhelyettese.

– A római katolikus egyház hajdan magyar óvodát és iskolát működtetett a nagyközségben, s a helybeli zárdában élő magyar apácák is foglalkoztak a gyermekekkel, ám a 2. világháború után az egyházakat itt is megfosztották a nevelési-oktatási intézményeiktől. Ma pedig már nincs elegendő magyar gyermek az anyanyelvű iskola beindításához – fűzi hozzá Riger Szilvia matematikatanár.

– Ami pedig az említett apácákat illeti, az utolsó nővér 1997-ben hunyta le örökre a szemét, a következő esztendőben pedig két szlovák apáca érkezett Szerednyére, s ma is ők lakják a zárdát – jegyzi meg Petro Zsarkovszkij, az 1991-ben alapított ferences rendi misszió vezetője, s mint megtudom, jelenleg két ukrán, egy szlovák, valamint egy lengyel szerzetes éli mindennapjait a misszió falai között.

– Huszonöt-harminc éve még magyarul is miséztek a templomban, most viszont már csak szlovák vagy ukrán nyelvű istentiszteleteket hallhatunk, bár énekelni az anyanyelvünkön is énekelünk, Majnek Antal, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye püspöke pedig magyar nyelvű egyházi újságokat juttat el hozzánk – tájékoztat Holej Mária.

A magyarság többsége amúgy római katolikus vallású, de kis számú reformátusság is él a nagyközségben. Valaha imaházzal rendelkeztek, ám már rég elbontották az épületet, s jelenleg nincs is működő gyülekezetük a településen.

De térjünk is vissza az iskolához.

– Harmadik éve működik a fakultatív magyar nyelvoktatás, s az Ungvári Járási Oktatási Osztály biztosítja is számunkra a szükséges tankönyveket. Jelenleg tíz kisdiák látogatja a délutánonként sorra kerülő foglalkozásokat, ám főleg az ukrán családok járatják ide a gyermekeiket, a magyar gyerekek maguk sem akarnak részt venni a foglalkozásokon – fejti ki a fakultatív nyelvórákat levezető Babura Marianna világirodalom-tanár.

Sajnos sem egyházi, sem világi szervezet nem fogja össze a saját személyes gondjaikkal lefoglalt magyar családokat. Öröm az ürömben, hogy vannak magyar szülők, akik megtanítják gyermekeiket írni és olvasni az anyanyelvükön, bár a helyesírásuk nem tökéletes, és éppen ezért szükség lenne rá, hogy igenis látogassák az értük létrehozott fakultatív nyelvórákat. A fennmaradás érdekében pedig mindenképpen össze kellene fogniuk a szerednyei magyaroknak...

Lajos Mihály