Bűnhődtek, mert magyarok voltak

2009. január 30., 09:00 , 420. szám

Kárpátalja magyarságát 1944-ben hatalmas trauma érte, amikor több tízezer magyar férfit vitt el a sztálini rezsim úgynevezett háromnapos munkára. Nem volt kivétel ez alól a beregszászi járási Beregsom sem, ahonnan 81-en indultak el, s 24 személy "ottmaradt" a különböző lágerekben. Néhány évvel ezelőtt a túlélők megosztották az utókorral az "élményeiket", s történeteik - Kovács Irmának, a helyi általános iskola könyvtárosának köszönhetően - írásban is megmaradtak. Ezek közül szeretnénk megismertetni a kedves olvasókat Ködöböcz Endre történetével.

"1944. november 29-én reggel egy közeli szomszéd egy orosz katona társaságában bekopogott hozzánk. Én még aludtam, de felébresztettek: "Endre, kelj fel, eredj az irodára igazolás végett!" Ott már többen voltak, engem is igazoltattak, és az orosz tiszt azt mondta, hogy mindenki elmehet haza, de háromnapi eleséggel két órán belül, meleg ruhában, evőeszközzel térjenek ide vissza. Amikor visszamentünk, voltunk vagy 25-en. Elindultunk gyalog Bátyúba, ahol a szálláshelyünk a kastély volt. Itt töltöttünk három napot katonai felügyelet alatt.

A negyedik nap reggel felsorakoztattak minket ötös sorokba, s a velünk lévő orosz tiszt azt mondta, hogy aki zsidó, hucul vagy cigány, az álljon ki a sorból, s mehet haza. Engem megfogott a tiszt és azt mondta oroszul: "Te cigány vagy, eredj haza!" Én erre azt válaszoltam oroszul: "Én nem vagyok cigány, én nem megyek haza!" Ezután Beregszászba mentünk vonaton, ott gyülekeztünk egy hétig, aztán elindultunk gyalog Munkács irányába. Az Uzsoki-szoros felé tartottunk, voltunk vagy 200-an. 11 napos gyaloglás után megérkeztünk Sztárij Szamborba, de enni az úton nem adtak, csak itt. Pár napig itt voltunk, aztán felszállítottak bennünket egy tehervonatra, egy vagonban 40 embert zsúfoltak be. A kocsi ablakai be volt hálózva szúrósdróttal. Volt a vagonban nyolc deszkából készült lóca, egy kályha, egy favágó tönk, balta, fűrész nélkül. Mi ezt a tönköt az úton késsel faragtuk, s a forgáccsal tüzeltünk, hogy ne fázzunk meg. Mindennap kaptunk másfél szelet cibakot (szárított kenyeret), egyszer négy deci törtpaszulyt, aminek a fele só volt. Naponta egyszer kaptunk két vödör vizet, amit negyven emberre kellett beosztani. Kilenc napig utaztunk, s megérkeztünk Orelbe. Mire odaértünk, eltüzeltük a lócákat is, s az volt az első kívánságunk, hogy annyi vizet ihassunk, amennyit bírunk. A kiszállás után itt adtak négy deci teát. Este lefeküdtünk, deszka volt a fekhelye annak, aki alhatott, 50 ember állva várta a reggelt. Aki kiment vécére, annak a helyét rögtön elfoglalták. Ebben a lágerben 1200-an voltunk, három hétig nem csináltunk semmit, enni kétszer kaptunk naponta. 45 fokos hideg volt, néhányan a szennyvízlefolyóból vedérrel jeget hordtak a konyhára, abból főzték az ennivalónkat.

Én ez alatt az idő alatt a láger pincéjében krumpliválogatásra voltam befogva. Volt olyan ember, aki nem ment enni, hogy legyen fekvőhelye éjszakára. Akik rendelkeztek fekvőhellyel, azoknak szorosan, egymás mellett kellett feküdniük, s megfordulni csak úgy lehetett, ha mindenki fordult. Elszaporodott a tetű és a bolha az embereken. Amikor ezt észrevették a láger vezetői, elvitettek mindenkit a fertőtlenítőbe. Egy nagy helyiségbe zártak be minket, ahol csak állni lehetett, 50 ember ruháját elégették. Két napig tartott, amíg mindenkit sikerült fertőtleníteni.

Ezután már elvittek dolgozni is. 45 fokos hidegben egy villanytelep fundamentumát kellett kiásni, valamint a város romjait eltakarítani. A lágerben közben kiütött a "flekktífusz". Az emberek gyógyszert nem kaptak, csak annyit mondtak mindenkinek, hogy nem szabad vizet inni. Így aztán bekövetkezett az, amitől nagyon féltünk: mindennap egyre többen haltak meg. Minden reggel bejött egy ápoló, aki csak azt kérdezte, hogy hányan haltak meg az éjjel, mire mi mondtuk, hogy 12-15 ember. Az ápoló csak annyit mondott, hogy "málo".

Én is megbetegedtem. Hat napig nem tudtam magamról, a szomszédom csak ennyi idő eltelte után adta át a cukorfejadagomat. Miután felgyógyultam, újra elmentem dolgozni. Egy hónapig tartott ez az időszak, de azalatt meghalt vagy háromszáz ember. Azután vagy 150-en elmentünk egy másik városba, Mizirbe. A falumbeliek közül velem volt Baksa Béla bátyám, együtt kerültünk ide. Itt a koszt jó volt, farakodó munkát végeztünk. Később ebből a városból elvittek bennünket Kalinkovicsba. Itt rönköket kellett kiszednünk a Dnyeperből. Nemsokára továbbvittek minket Resicába, ahol a konyhán dolgozhattam. 1946-ban Gomelbe kerültem, ahol már jobb lett a helyzetünk. A lágerben úgy 50-en voltunk, s egy gyárat kellett felépítenünk. Az ottaniak azt kérdezték tőlünk, hogy küldtünk-e már haza levelet. Mondtuk, hogy nem. Innen azután elküldhettem az első életjelet magamról az otthonmaradottaknak, amire választ is kaptam. Éppen burgonyát főztem, amikor jött a lágerparancsnok: "Ködöböcz, levele van hazulról." Örömömben a többieknek adtam az ebédemet, s a levelet olvastam el vagy százszor. Utána gyakrabban váltottunk levelet a családdal. Költöttem egy verset a lágerben eltöltött keserű időkről, amit felolvastam a társaimnak. Mint mindenütt, itt is voltak besúgók, így már másnap hivatott egy magyar zsidó politikai tiszt, hogy mondjam el neki is a verset. Én persze tagadtam az egészet. Nem erősködött nagyon, s elengedett. Lehet, ha elmondom, soha nem jövök haza...

Egy nap, amikor hazaértem a munkából, a lágerparancsnok közölte velem: "Ködöböcz, az ünnepek után hazamegy." Ez 1946. november hatodikán történt. A konyhán kaptam élelmet az útra, az irodán átadták a papírjaimat, adtak jegyet egy vonatra, s november 9-én elindulhattam hazafelé. November 18-ára érkeztem meg. Házunkhoz közeledve nagyon elfogott az öröm. Belépve a házba csak a húgomat, Irénkét találtam otthon, a szüleim csak később jöttek haza. Nagy volt az öröm, sokáig beszélgettünk, s én elszavaltam nekik azt a verset, amit még a lágerben költöttem a hazaérkezésem idejére, mert mindig élt bennem a remény, hogy egyszer hazajövök.

A faluból az első látogatóm az volt, aki annak idején elvitetett..."

snicer