A Karpatszka Szicsről - másképpen

Vereckei-hágó: nacionalista legendák és történelmi igazság címmel figyelemre méltó írást közölt minap a Podkarpatszkij Ruszin című ungvári lap Mityo Pop tollából. A szerző Volodimir Bircsak Karpatszka Ukrajnáról A nemzet hadjáratban címmel 1939-ben megjelent könyvének újrakiadása kapcsán foglalkozik az 1939-es kérészéletű kárpátaljai miniállam történetének egyes aspektusaival, méghozzá a "hivatalos" történetíróktól meglehetősen eltérő módon.

A cikk szerzője mindenekelőtt rámutat, hogy bár Bircsak könyve még 1939-ben megjelent Prágában, csupán 2007-ben, az ukrán függetlenség 17. évében lett újra kiadva Ungváron R. Oficinszkij utószavával, "azután, hogy több tucatnyi ukrán pszeudo-történész szerzett már tudományos fokozatot" a szóban forgó "tények meghamisításával". A szerző szerint ugyanis az események szemtanújaként Bircsak a legfőbb cáfolata az "ungvári botcsinálta történészek" azzal kapcsolatos kitalációinak, hogy 1939 márciusában a szicsovikok két egész héten keresztül álltak ellent a magyaroknak.

Mityo Pop a továbbiakban hosszan idézi Bircsakot annak alátámasztására, hogy az mennyire másként láttatja a Karpatszka Szicset, mint a "botcsinálta" történészek: "A Plasztovij Uladnak (a cserkészszervezet - a szerk.) és a Karpatszka Szicsnek kellett megszerveznie a katonaság előtti nevelést a Hitlerjugend mintájára. A Plasztovij Ulad 17 éves korig, 17 éves kortól a Karpatszka Szics." "A Szics nem volt még szervezett, ... vezetői ... gyakran megosztottak, lázadók, ... és bolondok voltak... Maguk a szicsovikok pedig gyülevész népség voltak..."

Bircsak a továbbiakban leírja, hogy a Szicsnek nem voltak fegyverei, s megszervezésében nem a szakmaiság döntött. "A Karpatszka Szics élén egy jaszinyai paraszt, Dmitro Klempus állt, aki a hadseregben ... még a világháború idején szolgált, és törzsőrmesteri rangot szerzett."

Bircsak azt állítja, hogy a Szicsnek az ismert vezetői mellett volt "egy valamiféle rejtett csapata, amely különböző ukrán földekről származó ukránokból állt. ... Ezek jobbára a valamikori galíciai terroristaakció később emigrációba vetett résztvevői voltak. ... Az élettől elszakított teoretikusok voltak... Ezek az emberek hisztériába estek az élet valóságos tényeitől... E mögött a csapat mögött még egy valamilyen csapat volt. Részleteket nem tudok, de tudom, hogy ezt a második és harmadik csapatot valamiféle titok lengte körül, azaz nem voltak felelősek a közvélemény előtt. Azért teszek említést erről a dologról, mert ma egyesek a huszti hibákért minden felelősséget kizárólag a bennszülöttekre akarnak hárítani. Az embereket az utcán e csapat tagjai kapdosták el, nem a bennszülöttek, a postát is a csapat tagja rabolta ki a magyarok bejövetele előtt, szintén nem bennszülött. Igazságból, bármennyire is keserű legyen, csak egy lehet, nem kettő" - idézi Bircsakot Pop.

A cikk nem kerüli meg a magyar hadsereg bevonulásával kapcsolatos eseményeket, s annak minden borzalmával együtt is reálisabb képet fest azon márciusi napokról Bircsak visszaemlékezései alapján, mint jó néhány napjainkban született tanulmány. A márciusi harcokban ukrán oldalról 1000-1500 áldozatot említ, s 100-at a magyarokéról. A veszteségekben mutatkozó hatalmas különbségeket Bircsak azzal magyarázza, hogy "... a Szics szervezését olyan emberek vitték félre, akiknek fogalmuk sem volt a helyi viszonyokról..." Aztán így folytatja: "Megtörtént tehát azokban a napokban, hogy egyes helyszíneken a szics csapatainak tagjai vagy egész osztagok átálltak a magyar oldalra és a kapott vagy elvett fegyvert a szicsovikok ellen fordították..."

A magyar honvédség eljárásáról azokban a napokban Bircsak így ír: "... a magyarok csak a csehszlovák hadsereget ismerték el szabályszerű katonaságnak, a szicsovikokat pedig felkelőknek vagy banditáknak tekintették az elfogadott szokásoknak megfelelően, mindenkit, akit szicsovik egyenruhában vagy fegyverrel a kézben fogtak el, agyonlőttek..."

Pop a továbbiakban külön kitér arra is, miként fordulhatott elő, hogy a magyarok olyan könnyen kézre kerítették a házakban, erdőkben elrejtőzni igyekvő szicsovikokat. A szerző Bircsak tanúságtétele mellett Michael Winch angol újságíróra hivatkozva azt állítja, hogy a lengyeleknek a szicsovikok szinte minden alakulatában volt informátoruk, néha tiszti rangban is. Az informátorok minden értesülése Szevljusra (Nagyszőlősre) került, ahol lengyel konzulátus működött akkoriban. Pop szerint elképzelhető, hogy a lengyel konzul átadta ezeket az adatokat a magyaroknak. Erre utal szerinte az a felvétel is, amely Winch 1939-ben Londonban Republic for a day (Egynapos köztársaság) címmel megjelent könyvében látható. Winch a huszti események közvetlen szemtanúja volt Ceslaw Jakubovski fotóssal együtt, akinek egyik felvételén látható, amint a természetellenes pózban a földön heverő kivégzett szicsovikok felett a lengyel katonákkal együtt áll egy szicsovik tiszti egyenruhát viselő alak is.

Bircsak szerint a Vereckénél kivégzett szicsovikok kapcsán is felvetődik annak lehetősége, hogy árulás áldozatai lettek. Pop azonban ezzel kapcsolatban inkább hajlik a szemtanú vallomását elfogadni. Mint írja, a ma Ungváron élő, egykor alsóvereckei Marija Szjutrik azt állítja, hogy a magyarok több mint ötven szicsovikot vezettek át Alsóvereckén, akiket nem lőttek agyon a faluban, hanem a Vereckei-hágón átadták őket a lengyeleknek. Pop szerint elképzelhető, hogy ez volt a magyarok fizetsége azért az információért, amit a lengyelektől kaptak a szicsovikokról. A szicsovikokat azután még a Vereckei-hágón ki is végezték, de nem a magyarok, hanem a lengyelek, s nem a ruszint oldalon, hanem az akkoriban Lengyelországhoz tartozó galíciain - zárul a cikk szerzőjének gondolatmenete. Pop rámutat, hogy ez utóbbi körülmény történelmi tény, amint az is, hogy a "ruszin" oldalon semmiféle agyonlövés nem volt.

Pop szerint a Vereckei-hágón a szicsovik áldozatoknak emelt emlékműre érdemes lett volna felírni: "A kalandor politika becsapott áldozatainak". Hogy miért? "Mert a szicsovikok vezetői - és azok Bircsak szavai szerint szinte kizárólag galíciaiak voltak - előre gondoskodtak a bőrükről, és idejekorán elszöktek a harcmezőről, mert itt, mint Bircsak írja "tudatosan arról volt szó, hogy minél több fiatal haljon meg Karpatszka Ukrajina védelmében, hogy az ország ukrán vérrel legyen megöntözve, hogy a lehető legnagyobb számú emberáldozat hozassék meg." "Karpatszka Ukrajina végét V. Bircsak "...a mi nagy bukásunk"-nak nevezte. Ezért nem kell politikai bohózatot csinálni a tragédiából, arra számítva, hogy politikai tőkét lehet szerezni" - írja Mityo Pop.

hk