Pittyegők

2009. augusztus 21., 10:00 , 449. szám

Paraszka, a tanítónő még fiatal, bár mihez képest, arca kis túlzással akár hamvasnak is mondható, csak az orra, mint mesebeli bábáé, vörös, véreres, méretes, az arc közepén ez a szaglószerv, mintha a rózsának ormánya lenne,

vezényli, kommandírozza a kis csapatot, hangja őrmesteri kívánna lenni, de csak olyanná sikeredik, mint a hangszálait meghűtött nádi poszátáé, "bal-jobb, vigyázz!", de csak pittyegés telik belőle, egy pitty, két pitty,

a kölykök átveszik a hangszínét, hanghordozását, nyögvenyelős erőlködést, suttyomban parodizálva pittyegnek, de azért mennek, nyakukban kis piros kendőt cibál az igazlátó szél,

mennek, mert ők az őrcsapat, a díszcsapat, állami ünnepeken ők szalutálnak, körbefogják mindannyiunk nagyapját, lábuk odadermed a kőlaphoz, a vékony fehér ing alatt a lelkük is átfagy,

a didergő négyszög közepén a toronnyi kőpofa büszkén mered előre, igen, ez igen!, tojásfeje ragyog a lúgtól, tegnap lecsutakolták róla a galambürüléket, mindvégig két fakabát vigyázott rá csőre töltött pukkantyúval, nehogy visszaszálljanak ezek a görbéttojók, lerondítsák, megbecstelenítsék e nemes koponyát, másnap ünnep, nagy ünnep, ország ünnepe, de nemsokára a magunkévá tesszük az egész világot, mert a világ kancsal szeme rajtunk,

a felhők torzsalkodnak, ágaskodnak, acsarkodnak, olvadó hószemeket tépnek ki egymásból, marakodnak, egyezkednek, hogy melyiküknek nagyobb a villámcsapása, de lent bömböl a hang, "ragyogó napra ébredtünk, elvtársak, fényességes ünnepre, tündököljön hát orcánk, világítsa meg nagy vezérünk bölcs arc-sörtéje",

mennek a pittyegők is, arcvonalba kényszerülnek, pittyegő parancsra levetik a kis kabátkát, köpenyt, kardigánt, mi fér a fehér blúzok, ingek alá, ami komolyabb meleget adna, semmi, de hát a tudat, mert ilyen ország nincs több a világon,

állnak hát, parancsolt tisztelgésbe gémberedik a kar, a könyök, a kéz, a kőpofa vigyorog, lám jönnek már hűségesei, az egyenruhások és civilbe bújtatottak, kirajzanak a bokrokból, kapualjakból, bekukkantanak az egérlyukakba, madárfészkekbe, az úttörőlányok szoknyája alá, mert első a biztonság, mert a nép ugyan szeret, az is szeret, amaz is szeret, egymást meg mi szeretjük, "pitty-patty" pittyegnek egymásnak szeretetre éhesen,

megszólal a toronyóra lánccal, mindenféle rézhangok, csak a harangok hallgatnak felpeckelt nyelvvel,

jön már a helyi kisnagyember is, egyméterötven, a tribünön neki külön sámlit ácsolnak, magánemelvényt, hasson magasnak, emelkedjen túl a kőpofájú árnyékán, tessék ki a többi kisebb-nagyobb fullajtár közül,

András is ott áll, negyedik pittyegőként, reszket, kékre színeződött ajkait harapdálja, jeges kábulat kígyózik fel a testén, "fázom" pittyegi oda Paraszkának, "nagyon fázom", "hallgass" pittyegi vissza amaz, "és nézz előre, fel, több derűt a szemedbe!",

"de nagyon fáz..." elhal a pittyegés, András a frissen suvickolt kőlapra csuklik,

"provokáció!" villan össze az odarohanó biztonságiak szeme, "ezért kirúghatnak" rezgi Paraszka orra,

a kisnagyember éppen csak egy másodpercre tekint oldalra, okos eszével látja, nincs szabotázs, imperialista merénylet, hát örömmel visszafordul és boldogan integet egy behemót transzparensnek, közben megszemléli azt is, hogy lépcsős konyhaszéke stabilan áll-e két helyettese vállán.

...Recseg a lánc, nyikorog a csörlő, feszülnek a vaskarok, a kőpofájút cibálják le a talapzatról,

hivatali szobája ablakából, bőrfoteljéből, a kisnagyember kipillant a térre fintoros arccal, okos eszével látja, nincs szabotázs, lázadás, nacionalista merénylet, örömmel visszafordul, kicseréli a szobája főfalán függő vezéri portrét, a régi képmást bevágja a mahagóni szekrénysor mögé, s boldogan integet a nyugati demokrácia belépő küldöttségének,

Paraszka a tér sarkában toporog, kezét tördeli, szeméből két-két fénytelen sarlókalapács gördül alá, arca mint a mesebeli bábáé, kis túlzással hamvasnak is mondható, most mi lesz, kinek fog vigyázzt pittyegni ezután,

a daru fülkéjében András kezeli a kallantyúkat, tüdejéből köhögést szakaszt egy régi tüdőgyulladás,

hirtelen elpattan egy lánc, őrülten pereg a csörlő, a kampó végén a kőpofa derékban kettéhasadva ékelődik a műmárvány lapokba,

a galambsereg riadtan kering a kőporfelhő fölött, mélyrepülésben és székrekedésben,

s pittyeg kedvenc pottyantóhelyének romjai fölött.

... Paraszka megint kiegyensúlyozott, s bár túlérett korban van, arca, orra kis túlzással hamvasnak is mondható, még mindig és már megint fontos állásban van, a régió oktatásügyét és művelődéspolitikáját cizellálja, repes az örömtől, amikor rábízzák, hogy ő pittyegje el a beszédet egy-egy újabb szobor felavatásán, örül a több ember magasságú műtesteknek, lelkesen pittyegi az új rendszer dicséretét s aláza porig a régit, az átkost,

a galambok is örülnek, választhatnak, reggel erre, délben arra, este pedig amarra potyogtathatnak,

azért havonta egyszer elszállnak a börvingesi temető felé, megülnek az András sírján, arra az időre felhagynak a pittyegéssel, s elgondolkoznak azon, hogy ők soha nem fognak annyi évet megélni, végigpittyegni, mint ez a hajdani piros nyakkendős kisgyerek, akit kereken ötvenévesen ragadtak magukkal egy régi tüdőgyulladás szövődményei...

Gerzsenyi András