Módszeres tömeggyilkosság

Katyn: kivégzés futószalagon

Amikor a napokban a második világháború 70 évvel ezelőtti kitörésére, Lengyelország lerohanására emlékezünk, viszonylag ritkán esik szó arról, hogy a Lengyel Köztársaságot két nagyhatalom támadta meg 1939-ben, Németország után szeptember közepén a Szovjetunió csapatai is megindultak nyugat felé a korábban Hitler és Sztálin között Lengyelország, Finnország, Litvánia, Lettország és Észtország kárára megkötött Molotov-Ribbentrop-paktum rendelkezéseinek megfelelően, ezzel gyakorlatilag lehetetlenné téve a lengyelek további ellenállását. A hitszegő támadás következményeként 1940-ben több tízezer lengyel tisztet végeztek ki az NKVD pribékjei, ami katyni vérengzés néven került be a történelemkönyvekbe, s amiről évtizedeken keresztül még beszélni is tilos volt a szovjet tömb országaiban. Úgy hisszük, példaértékű, s számunkra, magyarok számára is tanulságos lehet, ahogyan a lengyel nép a legnehezebb időkben is őrizte az áldozatok emlékét, s ahogyan mindent elkövetett annak érdekében, hogy megneveztessenek a bűnösök, elkövetkezzék a történelmi igazságtétel pillanata országon belül és kívül egyaránt.

Mindenekelőtt tisztázzuk a tényeket a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján: a katyni vérengzés néven ismert tömeggyilkosságot a SZK(b)P Központi Bizottságának Politikai Bizottsága 1940. március 5-én hozott döntésére hajtotta végre az NKVD a Szovjetunió területén lévő hadifogolytáborokban raboskodó lengyel tisztek és főtisztek ellen. Az áldozatok számát a különböző becslések 15 000 és 22 000 fő közé teszik.

A gyilkosságok áldozatait a Szmolenszk melletti Katynban, (a több helyszínen végrehajtott tömeggyilkosság ezért kapta a nevét Katynról) a Tver melletti Mjednojében és a Harkov elővárosát képező Pjaticsaki erdeiben tömegsírokban hantolták el. A vérengzéseknek magyar áldozata is volt: Korompay Emánuel tartalékos százados, a Varsói Egyetem magyar lektora. Az ügyészségi hatáskörrel is rendelkező Nemzeti Emlékezet Intézete - Lengyel Nemzet Ellen Elkövetett Hitlerista és Szovjet Bűncselekményeket Kivizsgáló Főbizottság (NEI) megállapításai szerint tömeges jellegük, valamint osztály- és nemzeti hovatartozáson alapuló ideológiai motivációjuk miatt ezek a gyilkosságok népirtásnak (emberiség elleni bűntettnek) minősülnek - ezt ugyanakkor Oroszország visszautasítja. Ennek az az oka, hogy a meggyilkolt áldozatok családtagjai kártérítést követelhetnének az orosz államtól, valamint népirtás esetén az elkövetőket nem lehet elévülés címén felmenteni.

Hogy miért határozta el Sztálin Lavrentyij Berija előterjesztésére 1940 márciusában a lengyel tisztek kivégzését? A döntés motivációja jelenleg is találgatások tárgyát képezi, mivel erről nem állnak rendelkezésre nyilvános feljegyzések. Egyes feltevések szerint Sztálin személyes bosszújáról van szó az 1920-as háborúban elszenvedett veresége miatt, ezt azonban sokan erősen kétségbe vonják. A leggyakrabban hangoztatott vélemények szerint a cél az volt, hogy megfosszák a lengyel nemzetet vezető erejétől, az értelmiségi elittől, amelynek képviselői voltak a meggyilkolt katonatisztek, többnyire tartalékosok.

Nagyon hosszú időn keresztül szinte semmi bizonyosat nem lehetett tudni az ügyről, csupán azt, hogy ez a több ezer katonatiszt egyszerre csak titokzatos módon elhallgatott, nem adott magáról semmiféle életjelt. Ma már tudjuk, hogy a szovjetek az együttműködést megtagadó vagy rabmunkára alkalmatlannak minősített lengyel tiszteket 1940. március 15-éig három különleges táborba vitték: Kozielsk, Ostaszków és Starobielsk területére. Az áldozatokat innen vitték gyalog, marhavagonokban vagy teherautókon a gyilkosságok színhelyeire.

Az öt helyszín egyike volt a Szmolenszk melletti Katyn, ahol az NKVD egyik üdülője is állt. Itt 4410 a kozielszki táborból ideszállított hadifoglyot gyilkoltak meg. A vasútállomásról autóbusszal vitték a gyilkosság helyszínére az áldozatokat, ahol a fiatalabb, erősebb tiszteknek a fejükre húzták katonai kabátjukat, kezüket pedig szovjet gyártmányú, egyenlő hosszúságra darabolt kötelekkel kötötték hátra. Valamennyiüket közvetlen közelről, tarkólövéssel, 7,65 mm-es kaliberű Walther típusú pisztollyal lőtték le. Egyes áldozatokat jellegzetes, négyszögletes szovjet szuronnyal is átdöftek.

A lengyelek sokáig hiába kutattak az eltűnt tisztek után. A nyugati szövetségesek oldalán harcoló Wladyslaw Sikorski tábornok, lengyel főparancsnok 1941. december 3-án Sztálinnal a Kremlben folytatott megbeszélése során személyesen is érdeklődött az eltűnt hadifoglyok holléte után. Kérdésére Sztálin azt válaszolta: "Megszöktek". A tábornok azon kérdésére pedig, hogy 15 000 ember hova szökhetett, azt az abszurd választ kapta Sztálintól, hogy: "Mandzsúriába".

A Szovjetunió 1941-es német megtámadása után a szovjetek a történteket a hitleristák által elkövetett bűncselekményként igyekeztek beállítani, s még propagandacélokra is felhasználták. A tömegsírok feltárását ezért a németek kezdték meg 1943 februárjában, s nyárig több mint 4000 holttestet hantoltak ki. Az oroszok bűnössége mellett szóló egyik érv volt, hogy a meggyilkoltak tetemei mellett talált, a szeretteikkel folytatott levelezés 1940-nel véget ért.

Miután az oroszok visszafoglalták Szmolenszket és vidékét, azonnal munkához fogott saját bizottságuk. Az általuk elvégzett exhumálások során nagy valószínűséggel kipreparáltak néhányat a németek által addig érintetlenül hagyott tömegsírban fekvő holttestek közül. 1944 januárjában bemutattak 9 bizonyítékot (újságfoszlányok, mosodai nyugta, képeslap varsói címmel), melyek szerint a tömeggyilkosságot a Wehrmacht követte el.

A tömeggyilkosság ügye érthető okokból a nürnbergi perben is szóba került, de az ítéletekben ez a vád nem szerepelt, mert lehetetlenné vált rábizonyítani azt a németekre. Ekkoriban még a nyugati szövetségesek is tartózkodtak a véleménynyilvánítástól Katyn kérdésében, vagy úgynevezett "felsőbb érdekből" - mint például W. Churchill brit miniszterelnök - a lengyel kormánynak és a lengyeleknek "mérsékletességet" javasoltak.

Az ötvenes évek végén Hruscsov utasítására Alekszandr Seljepin, a KGB elnöke megvizsgálta a tömeggyilkosság ügyét és javaslatot tett 21 857 meggyilkolt lengyel katonatiszt személyi adatlapjának és dossziéjának a megsemmisítésére, mondván, elég csak néhány, külön kis dossziéban lévő összefoglaló jelentés megőrzése. Az ennek nyomán létrehozott SZIGORÚAN TITKOS dosszié az 1. számot kapta, a bizonyítékokat pedig megsemmisítették. Ezt a bizonyos 1. számú dossziét ezt követően a Szovjetunió legfontosabb államtitkai közé sorolták, ezért minden későbbi SZKP-főtitkár hatalomra kerülésekor azt kézhez kapta és aláírta.

1978-ban Katynban megjelentek az építőmunkások és egy Arlington típusú nekropolisz létrehozásába kezdtek. A kétnyelvű feliratok továbbra is a hivatalos szovjet álláspontot tükrözték: "A fasizmus áldozatainak - a hitleristák által 1941-ben agyonlőtt lengyel katonatiszteknek".

A merev sztálini álláspontot mind a hivatalos Szovjetunió, mind a Lengyel Népköztársaság propagandagépezete mindvégig görcsösen fenntartotta. A peresztrojkával összefüggésben, 1987-ben, az akkori szovjet vezetővel, Mihail Gorbacsovval egyetértésben, létrehoztak egy lengyel-szovjet vegyes bizottságot, amelynek feladata lett volna a két ország történelmi kapcsolataiban keletkezett fehér foltoknak a feltérképezése és a tények tisztázása. Végső soron a TASZSZ 1990. április 14-i közleménye hozott áttörést, amikor a szovjetek hivatalosan bejelentették, hogy a katyni gyilkosságokért a Szovjetuniót terheli a felelősség, különösképpen Beriját és a munkatársait.

2005. március 5-én Oroszország Legfelsőbb Katonai Ügyészsége kijelentette, hogy a katyni tömegmészárlás ügyében lezárta a nyomozást. Azonban a 183 vaskos kötetben összegyűjtött nyomozati anyagból teljes egészében mindössze 116 kötetet hoztak nyilvánosságra, mert ezek az anyagok a mai napig ...titkosítva vannak.

A lényeg azonban az, hogy a lengyel parlament 2007-es döntése alapján április 13-a a Katyni Bűntény Áldozatainak Emléknapja, és a lengyel nép soha, egyetlen pillanatra sem volt hajlandó beletörődni fiai elvesztésébe, meghunyászkodni a nagyhatalmak politikai megfontolások diktálta, őket felejtésre ösztökélő állásfoglalásai előtt. A rendszerváltást követően az országot megosztó politikai csatározások ellenére sem képezhette vita tárgyát a katyni tragédia, s a felelősök kiléte. A 81 éves Andrzej Wajda filmrendező 2007-ben Katyn című alkotásában dolgozta fel népe nagy drámáját. A történet túlmutat a fogva tartott katonák sorsán, velük egyenrangú, sőt hangsúlyosabb helyet kapnak a filmben feleségeik, testvéreik, szüleik, akik évekig semmit sem tudtak szeretteikről, de nem voltak hajlandók lemondani az emlékezésről. A film egységesen elismerő hazai fogadtatása is jelezte, hogy Lengyelország népe egyként emlékezik. Jó volna, ha mi, magyarok is hasonlóan tudnánk feldolgozni történelmünk legnagyobb drámáit, például 1956 dicsőséges, s egyben tragikus napjait. (Kárpátalja/port.hu/wikipedia.org/katyn.ravelin.com/historicus.uni.torun.pl)