Az Ungvár pusztulása

2009. október 16., 10:00 , 457. szám

A fenti cím ne tévessze meg a nyájas olvasót. Nem Ungvár, hanem az Ungvár pusztulásáról lesz szó. De inkább térjünk a tárgyra!

Magyarországnak jelenleg nincs tengerhajózása. Sem kereskedelmi, sem hadiflottája. Nem volt azonban ez mindig így. A középkor és az újkor idejéről nem beszélve, már Széchenyi és Kossuth is felismerte a hajózás szükségességét Magyarország fejlődése szempontjából. ("Tengerre magyar!") Erre a reformkorban és a szabadságharc idején történtek is próbálkozások. Jelentős mértékben azonban csak a kiegyezés után indult meg a magyar folyami és tengerhajózás. Hajózási társaságok alakultak, amelyek közül többen jelentős hajóparkkal rendelkeztek. A hadiflotta sem osztrák, hanem osztrák-magyar volt. A trianoni diktátum azonban megfosztotta Magyarországot nemcsak a tengerpartjától, hanem teljes kereskedelmi hajóparkjától is, a hadihajókról már nem is beszélve.

A tengerhajózás újjáéledése a 20-as években indult meg. A trianoni traumából lassan magához térő magyar társadalom gazdasági teljesítménye egyre növekedett, miközben mezőgazdasági termékeit főleg Nyugat-Európában, ipari termékeit a Közel-Keleten értékesítette. Ehhez a termékeket előbb vasúton Hamburgba, Fiumében, illetve a fekete-tengeri kikötőbe kellett szállítani és csak ott lehetett hajóra rakni őket. Ez jelentősen megdrágította a szállítást. Olyan hajókra volt tehát szükség, amelyek egyaránt képesek közlekedni folyón és tengeren is. Ilyen jellegű, nagyon sikeres hajókat magyar mérnököknek sikerült tervezniük.

Hat úgynevezett Duna-tengerjáró hajót építettek. Az utolsó három vízrebocsátott egység a Csonka-Magyarországhoz a bécsi döntések értelmében visszakerült városok nevét kapta, (Kassa, Ungvár, Kolozsvár). Az Ungvár építését 1941-ben fejezték be és adták át a Duna-tengerjáró hajókat üzemeltető Magyar Királyi Duna-tengerhajózási Rt.-nek.

A hajó hossza 76,35 méter, szélessége 10,00 méter, legnagyobb merülése a tengeren 3,10 méter volt. Mivel a folyami víz és a tengervíz sűrűsége eltérő, a hajó a Dunán mélyebbre merült. Meghajtását 2 db Ganz-Jendrassik-féle 400 lóerős gyorsjáratú dízelmotor végezte.

Nem sokáig végezhették azonban békés tevékenységüket a magyar hajóépítés büszkeségei. 1940 nyarán Olaszország Franciaországhoz és Angliához intézett hadüzenete következtében a Duna-tengerjárók működési területét jelentő Földközi-tenger medencéjében is kitört a háború. Mozgósították a magyar hajókat is. Először 1941. április 6-án a megindult balkáni német hadjárat során a Kassát adták német bérletbe. A Szovjetunió elleni német támadás után egy nappal, 1941. június 23-án német bérletbe került az Ungvár, a Kolozsvár és a Budapest is.

A hadiszolgálathoz a hajók meglehetősen komoly átalakításon estek át. Mindegyiket átfestették szürkére, az orrban és a farba ágyúállásokat ácsoltak és 20 mm-es légvédelmi gépágyúkat telepítettek. A hajók fedélzetére kis barakkokat építettek a német kezelőszemélyzetnek. A golyók és a repeszek ellen deszkák közé öntött homokkal "páncéloztak". Kiegészítették a hajók tűzoltó-felszerelését, minden ablakra elsötétítő fedőt tettek, még a navigációs lámpát is átalakították, hogy a magasból, repülőgépről ne lehessen észrevenni. Minden hajó kapott német jelzőszemélyzetet és rakományellenőrt.

Az Ungvár 1941. november 6-án futott ki Milassin Lajos kapitány parancsnoksága alatt Brailából, repülőbomba- és benzinszállítmánnyal. 8-án Tulcseánál csatlakozott hozzá a Tisza (pk. Holop Adolf kapitány) és elindultak Nyikolajev felé. A közvetlen kíséretet négy dunai aknaszedő és két kis, 47 tonnás román Vospel osztályú torpedóvető gyorsnaszád, a Viforul és a Vijelia alkotta. Az Ungvár lett a vezérhajó, erre szállt fel a német dunai flottilla parancsnoka, Friedrich Petzel korvettkapitány is.

Másnap a kíséret egyik aknaszedője Burgasz közelében, Iljocsevka magasságában aknát jelzett, amelynek horgonykötelét el is nyírta: ezt az aknamezőt Szmislenij és Bodrij rombolók telepítették október 16-án. Ekkor a többi aknaszedőt is visszafordították a hajózóút újbóli átfésülése céljából. Az Ungvár ekkor, hogy kormányképességét megtarthassa, egészen lassan járatta főgépeit. A horgonyzáshoz küldött személyzet már az orrnál volt, amikor a hajóorr alatt akna robbant. Az Ungvár eleje szétnyílt és a hajó süllyedni kezdett. A mentőcsónakokat lebocsátották, a kísérőhajók pedig megindultak az Ungvár felé a személyzetet menteni. A mintegy 300 méterrel hátrább levő Tisza parancsnoka, Holop Adolf is lebocsátotta egyik mentőcsónakját és mintegy 100 métert közelített, de többet nem volt hajlandó, emiatt a német raktárbiztossal, Supercargóval parázs vita keletkezett. A bekövetkező események azonban igazolták a hadi tapasztalatokkal rendelkező Holopnak - a császári és királyi hadiflotta volt korvetthadnagyának - aggodalmait, bár természetesen ő szintén nagyon szeretett volna bajba jutott bajtársain segíteni. Az Ungvár ugyanis rásodródott egy újabb aknára, ami berobbantotta a hajó rakományát. Az irtózatos erejű detonáció miszlikre tépte a hajót, elsüllyesztette a mellette levő mentőcsónakokat és a mentést végző két román torpedónaszádot, a Viforult és a Vijaliát is. Az Ungvár első mentőcsónakja Finkel Sándor első tiszt parancsnokságával már távolabb volt és így megúszta a robbanást, de még a Tisza fedélzetén is volt több könnyebb sebesült. A robbanás következtében tengerész hősi halált halt az Ungvár személyzetéből 12 fő, köztük a hajó kapitánya is. Rajtuk kívül hősi halált halt még Petzel korvettkapitány, 5 tiszt és 28 katona a német és román haditengerészettől.

Magyarország a második világháborúban óriási emberveszteséget szenvedett el. Ez közismert. Azonban az már kevésbé, hogy ezek a veszteségek nemcsak a szárazföldön sújtották a magyarokat, hanem a tengeren is. Nem az Ungvár hősi halottai voltak az egyedüliek, akiket a harcok során a tengeren ért utol végzetük. Számunkra azonban azért különleges ez az eset, mert a hajó vidékünk legnagyobb városának nevét viselte.

Fakász Mihály