A konyhai falvédő otthonteremtő melege

2009. november 13., 09:00 , 461. szám

"Kedves férjem, hogyha elmész messzire, jussak én is néha-néha eszedbe"; "Sütni-főzni nem nehéz, ha van hozzá elég pénz"; "Férjemuram, mit keres a konyhában, várja meg az ebédet a szobában"; "Igyál, egyél, de ne henyélj" - a legtöbben jól emlékezhetünk még ezekre a rigmusokra, amelyek a konyhai falvédőkön díszelegtek nagyanyáink konyháiban. Sok helyütt, elsősorban faluhelyen, még ma is láthatók, lassan azonban végérvényesen kikopnak a használatból.

A falvédő eredetileg a falra függesztett leplet vagy deszkalapot jelentette, amely egyrészt a falfelület védelmét szolgálta a gyakori dörzsölésnek kitett részeken, másrészt a ruházat vagy az ágynemű megóvását. Legrégibb formája a támla nélküli pad mögött alkalmazott falvédő, mely gyakori volt a középkori várakban és a polgárok otthonaiban. Innen kerülhetett a parasztházakba.

Erdélyben a közelmúltban néhol még fellelhető volt. A moldvai csángóknál a támlátlan pad mögé gyapjúszőttes csergét aggattak fel, Torockón és a Székelyföldön pedig virágos festésű falapot, falravalót.

Az asztalos készítette ágynál helyenként előfordult, hogy hátul magasabb, esetleg rácsos oldaldeszka szolgált falvédőül. Ágy mögötti falvédőnek gyakori volt a fali gyékény. Ez lehetett gyékényszőttes vagy egymás mellé tett szálakból a felső perem mentén egybefont, illetve mintásan összevarrt alkalmatosság.

A konyhai, többnyire a falhoz tolt asztal mögé kerülő falvédő csak a konyhák füsttelenítése után, valamikor a XIX. és a XX. század fordulójának környékén jelent meg. Előzményeit tekintve félúton helyezkedhet el a barokk falikárpitok és a hetvenes évek egész falat betöltő, vízeséseket ábrázoló tapétái, illetve napjaink poszterei között. Úgy tartják, egy bécsi iparművész tervezte meg 1871-ben, s egy divatlapban tette közzé az első tervezeteket, s aztán nagyon hamar elterjedt az angoloknál, a svédeknél, a Monarchia államaiban.

Eleinte mind bolti előrajzolású volt, amit gyolcs alapra száröltéssel hímeztek, majd az I. világháború körüli időkben megjelent a színes nyomású papírfalvédő. Helyi íróasszony, esetleg férfi rajzoló által előrajzolt falvédő kevés ismert, s ha voltak is ilyenek, rendszerint ezek is híven ragaszkodtak az előképekhez, ritka az egyénibb megoldás.

A falvédő felépítése általában egy sémát követett: bájos esetlenségében kissé a gyermekrajzokra emlékeztető, idealisztikus életkép, amely leggyakrabban szerelmespárt vagy a konyhában tüsténkedő háziasszonyt ábrázolt virágornamentikával övezve. Középen vagy a rajzot keretezve kapott helyet a versbe szedett, nemegyszer helyesírási hibákkal tűzdelt, néha egyszerű rímpárokkal operáló szöveg. A versikék gyakorta nép- és műdalokból, a Bibliából, illetve német eredeti fordításából származnak (például: "Egy az Isten, egy a császár"), tartalmukat tekintve életbölcsességeket ("Hol hit, ott szeretet..."), intelmeket hordoznak ("Isten szeme mindent lát", "Kezed járjon, ne a szád"), illetve érzelmes ("Fényes a sárgaréz kilincs, kár, hogy a babámnak szíve nincs") vagy humoros ("Szomszédasszony elmehet, Itt pletykálni nem lehet"), esetleg politikai ("Az Igazság csillaga felragyogott a Magyar égen, mienk lesz még Magyarország úgy, mint volt régen") töltettel bírnak. De szólhatnak szerelemről, hűségről, honvágyról, a házi tűzhely fontosságáról is.

A fehér textilt kék vagy piros fonállal varrták ki, általában szár- vagy keresztöltéssel. A takaros konyhában, gazdagon terített asztal mellett sürgölődő háziasszony távoli leszármazottja a németalföldi életképeknek, amelyek szintén a szerény jólétet dicsőítették, egyszersmind magára a helyiségre is reflektáltak, állítják a kultúrtörténészek, akik felületessége ellenére cseppet sem becsülik le a konyhai falvédőt.

Kedves témáinak, érzelmes-humoros szövegeinek köszönhetően a falvédő eredeti szerepén túllépve hamar a konyha díszévé lett. A háziasszonyok nagy gonddal hímezték ki a piacon kapható, kék festékkel előrajzolt textíliát, amely aztán a ház számukra központi helyiségében hirdette készítője kézügyességét és otthonteremtő törekvéseit.

A falvédő az 1960-as évekig töretlen népszerűségnek örvendett, ekkor kezdték kiszorítani a színes nyomású papírlapok, majd az ételfotókat ábrázoló csempematricák. Ezek a dekoratív funkciót őrizték meg, és témájukban ugyanúgy az őket őrző helyiségre, a konyhára reflektáltak, az eltérő technika révén azonban elveszett a textil organikus voltából fakadó, melegséget, otthonosságot sugalló jellege.

A falvédő bája kortalan naivitásában rejlik, és ítéljék bár sokszor édeskésnek, sőt giccsesnek, a hozzá kötődő érzelmi töltet miatt mégis szeretjük. Valahogy úgy van ez, mint Kosztolányi írja: "Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer/ és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő." (Kárpátalja/mek.niif.hu/hg.hu)