Igazolás

Ó, a hivatalok malmai! Csaknem mindegyikünk járta már ezt a kanosszát. Hiszen "őröltetni valója" kinek nem akad? Persze, a nyikorgó-csikorgó kerekek tudnak gyorsabban és simábban is forogni. Ha, mondjuk, jó kománk a molnár. Vagy a kománknak a komája. Vagy, ha az ügyfél nem sajnál egy kis kenőolajat...

***

Ágnes már sokadszorra tapossa az ügyosztály küszöbét. "Csak" egy igazolásra van szüksége. Ám ahhoz, hogy végre kézbe vehesse, tucatnyi más átiratot, megerősítést, leiratot és alátámasztást kell beszereznie egyéb hivataloktól. Utánajárás, kilincselés, megannyi újabb illeték és eljárási díj.

Arcidegzsábája kiújul, lábain rakoncátlankodni kezdenek az erek. De végre minden papíros együtt van. Az ügyintéző futólag átnézi őket, majd kenetteljesen közli, hogy a következő audienciát egy hét múlva tűzi ki. Mert még egy okmány hibádzik. De hát miért nem mondta rögtön, a kezdet kezdetén? Mondta ő, de az ügyfél biztosan nem figyelt eléggé!

Kifordul a hivatal ajtaján. Szédül. Muszáj bemennie a szemközti kávézóba. Kér egy pohár ásványvizet. Magas férfi szólítja meg. Bemutatkozik. Kiderül, hogy volt iskolatársa. Egy évfolyammal feljebb járt. Ágnes kiprésel magából néhány bágyatag szót. Most egyáltalán nincs kedve az egykori diákévekről bájcsevegni. A férfi meghívja egy kávéra. Nem utasítja vissza. Kortyolgatás közben megered a nyelve és a lelke. Elkesergi ügyintézési viszontagságait.

"Gyere!" - fogja karon a férfi. - Talán tudok segíteni." "Te... Neked van ott ismeretséged?"

Már ott állnak az aktakukac szobája előtt. "Kérlek, itt várj meg!" Tíz perc sem telik el, már jön is kifelé. Kezében a hőn óhajtott pecsétes dokumentummal. Ágnes hebeg-habog. "De... de hát az ügyintéző azt mondta... hogy kell még egy okmány..." A férfi mosolyog, legyint. Kedvesen elköszön. És eltűnik az épület útvesztőiben.

Az asszony gyalog megy lefelé az oldallépcsőn. Az okiratot még mindig a kezében szorongatja. Elegánsabb folyosó. Vastagabb piros szőnyeg. Az egyik párnázott ajtónál megakad a szeme az egyik fémkeretes táblácskán. Volt iskolatársa neve köszön vissza róla. A név alatt pedig kisebb betűkkel ez áll: "Főosztályvezető"...

***

Ugyanaz, pepitában. Másik hivatal, másik felelős beosztású "atyafi", másfajta igazolás. De az eljárás csakolyan. Antalt is elküldik. Holnaputánra. Ám neki okvetlenül másnapra kell a papíros, mert határidőre kell benyújtania. Két hete járatják már vele a bolondját. De hiába kér, könyörög. Nem! És punktum. Csak két nap múlva.

Az ügyintézésbe már beleokosodott ismerősei mondják, tanácsolják: ne sajnálja azt a kis borravalót. Meglátja, a hivatalban azon minutumban előkerül az aláírást megejtő toll, meg a címeres billog is. Hogy képzelik? Ő soha nem kent még meg senkit! De hát a szükség nagy úr. Még Antal saját erkölcsi kódexét is megbontja...

Másnap bekopog az ismerős hivatali ajtón. "Mit képzel?! Nem mára, hanem holnapra volt berendelve! Nem ért a szóból? Mindegy. Most akkor is le is út, fel is út!"

Némán csúsztatja az asztalra a borítékot. Az illetékes hivatalnok gyanakodva néz Antalra. Aztán óvatosan elveszi a kopertát. Félig le van ragasztva, de így is látja benne a zöldhasút, szélén pedig az egyes számot meg a nullákat. Kicsit még kelleti magát. Majd megszólal. "Hát, ha ennyire sürgős... Talán lehet valamit tenni". Matatni kezd az irattartóban. Jé, mégis készen van a kért dokumentum! Biztosan a titkárnő hozta be még tegnap. Csak őneki nem szólt róla. Tessék, fogja, vigye.

Antal megy az utcán. A járókelők pedig nem tudják mire vélni, miért kuncog egyfolytában ez a meglett férfi.

...Tegnap este az unokája eldicsekedett neki legújabb, afféle monopoliszerű, a gyermek "közgazdasági érzékét" fejlesztő társasjátékával. A csicsás fedelű dobozban volt minden: dobókocka, bábuk, hitelkártyák. És egy halom bankjegy is. A dollárhoz a "megszólalásig" hasonlító, ugyanolyan mintázatú, ábrájú, színű, csak az eredetinél valamivel kisebb méretű játékpénz.

Milyen nagyot fog nézni az égetnivaló hivatalnok, ha kibontja a borítékot!...

Gerzsenyi András