Az ősi eke

Múltunk tárgyai

Az eke a mezőgazdaságban használatos eszköz, a szántóföld előkészítésének egyik fázisában használják. Feladata általában a talaj forgatása, lazítása és keverése, amivel fokozható a levegő és nedvesség vegybontó hatása, másrészt javítható a talaj fizikai állapota. Általában nem gondolunk bele, hogy az emberiség történetének egyik legfontosabb szerszámáról van szó.

Az őskorban hegyes csontokkal és faágakkal lazították a földet, ám ennek tényleges célja még csak a föld feltúrása volt. Ezeket az eszközöket még nem nevezhetjük ekének, legfeljebb az ásó és a kapa őseinek. Tény viszont, hogy az eke eredete e két egyszerű kézi földművelő szerszámra vezethető vissza. A feltevések szerint ezeknek az eszközöknek a húzó alkalmatossággal (rúd, kötél), ill. szarvval történt ellátása eredményezte az "őseke", az ún. túróeke elődjének kialakulását.

Az eke időszámításunk előtt 3000 körül Délnyugat-Ázsiában, több gabonanemű géncentrumának, a szarvasmarha domesztikációjának és a járművontatás feltalálásának feltételezett helye közelében alakult ki. Európába a neolitikum vándorló földműves népességével jutott el Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül. A bronzkor folyamán terjedt el a kontinens minden részén. Az i. e. 2. évezred közepén már Észak-Európában is használták.

Az első ekék valószínűleg fafejjel túrták a földet, vaspapuccsal, az ekevas elődjével csupán a vaskorban látta el őket az ember. A vaspapucsos, a földet csak föltúró-karcoló - ezáltal a talajnedvességet jobban őrző - ekék megfeleltek az ókori Mediterráneum éghajlati viszonyainak. Az eke fejlődésének forradalma Európában az ún. ágyeke kialakulásával következett be. A kontinens északi és északnyugati síkságain i. e. 400 körül jelentős klímaváltozás történt, csapadékosabb időjárás alakult ki. Az új eketípusnak a talaj kiforgatása, a túlzott nedvességtől való megóvása, a gyepképződés leküzdése lett a feladata. Ennek megfelelően az ágyekének a túróekével szemben aszimmetrikus a vasa, s a vashoz új elem, a fölhasított föld fordítását segítő széles kormánylemez járult, s míg a túróekének általában nem volt csoroszlyája, a nehéz ekénél ez elmaradhatatlan tartozék.

Az ágyeke a túróekénél sokkal intenzívebb földművelést tett lehetővé. A korábbi kis, többnyire négyzet alakú parcellák helyett hosszú földcsíkokat szántottak vele. Az ágyeke az időszámításunk szerinti első századokban terjedt el Nyugat-Európában és a Római Birodalom szomszédos területein, sőt megjelent Délkelet-Európában is.

A magyarok elődei már valószínűleg az ugor kor végén, a bolgár-török kapcsolatok kezdetén dolgoztak a túróekével. Az ekés földművelést tanúsítják ebből a korból származó szavaink is: az eke, tarló, szánt. Levédiában megismerkedhettek az aszimmetrikus vasú ekével is. A Kárpát-medencébe érkezve az eke ismerete bővült más típusok, elsősorban a fejlettebb ágyeke rendszeres használatával (12-13. század fordulójától), amint ezt a szláv nyelvekből eredő és a belső keletkezésű szavak, az eke részeinek nevei is bizonyítják: kormány, gerendely, csoroszlya, patying stb.

Az ágyeke magyarországi elterjedése a középkor folyamán századokon át tartott. A 16. században már általánosan ismerhették, azonban több korabeli régészeti lelet - melyben egymás mellett fordulnak elő a szimmetrikus és az aszimmetrikus ekevasak - tanúsítja, hogy az egységesen ekének nevezett két típust párhuzamosan használták. A 18-19. századra a túróeke teljesen eltűnt a magyar paraszti gazdaságokból, mindössze a kései, hasonló konstrukciójú ekekapa emlékeztet rá.

A 19. század derekáig a magyarországi ekék túlnyomó többsége az ekevas és a csoroszlya kivételével fából készült. A talajviszonyokhoz alkalmazkodva kisebb-nagyobb, de nem alapvető szerkezeti és nagyságbeli eltéréssel táji és helyi típusokat alkottak.

A faekék többnyire kerülőekék voltak, amelyekkel a szántást felváltva a parcella közepén vagy a két szélén kezdték és fokozatosan két irányból közeledtek a szélekhez, ill. a középbarázdához. A 16-17. századtól terjedt el s a hegyes-dombos vidékeken, így a ma Kárpátalját képező megyékben is használták az ágyekének speciális konstrukciójú, szimmetrikus vasú változatát, a váltóekét, melynek kormányát át lehetett fordítani a másik oldalra, úgyhogy az eke az előző vetésnyom mellett visszafelé haladt és ugyanarra az oldalra fordította a földet. A kerülő és váltóekék mellett sok faluban megtalálható volt a köztulajdonban levő határbarázdoló eke, amellyel a lakosság közös igaerővel árkokat, határjeleket húzatott ki.

A faekét házi munkában minden ügyesebb parasztember kifaragta, a könnyen hibásodó alkatrészek javításához mindenkinek értenie kellett. A szántóvetőnél állandóan kéznél volt a balta és az ékes tarisznya, amelyben az erősítéshez, rögzítéshez és a mélységszabályozáshoz használt ékeket tartotta. Az uradalmak faragó béreseket alkalmaztak az ekék karbantartására. A falusi bognárok, faragó molnárok, kerékgyártók is foglalkoztak faekekészítéssel.

A vasalkatrészek többnyire a kisvasipari központok hámoraiból kerültek ki, így a kárpátaljai hámorok is széles választékban gyártották. A vasalást mindig mesterember, a kovács végezte. A 19. század első felében a magyarországi faekék elérték a fejlődés legfelső fokát. Megtalálható volt rajtuk minden alkatrész, amelyet utóbb a vasekék is átvettek.

Magyarországon a szórványos eseteket nem tekintve a faekéről a vasekére való áttérés a gazdasági szakírók és reformerek munkássága nyomán az 1830-as években kezdődött, de csak 1850 után vett nagyobb lendületet. A fejlődő magyar gyáripar előbb angol és német ekéket másolt, majd a pesti Vidats-műhelyben megszületett az első sikeres magyarországi konstrukció, a fagerendelyes vaseke, amelyet Vidats-eke néven századunk első évtizedeiben is használt a parasztság.

A vaseke térhódítása azonban még szűkebb táji keretben sem volt egyenletes. Legelőször a Dunántúlon és az Alföld nyugati területein terjedt. Erdélybe, s a későbbi Kárpátalja hegyvidéki részeire viszont csak az 1870-es években tört be, amikor egyes közép- és nyugat-magyarországi megyékben már majdnem kizárólagosan használták. A teljes váltás a 19. század utolsó két évtizedében zajlott le olyan egyöntetűen, hogy az 1900-as évek elején már csak a magyar nyelvterület keleti felén s néhány félreeső hegyvidéki községben dolgoztak faekével.

A magyar paraszti gazdaságokban a nyugat-európai gyakorlattal szemben, ahol a lovat sok évvel előbb az eke elé fogták, igen sokáig szarvasmarhával (ökörrel) szántottak. A lovat nagyobb mértékben csak a 19. század második felében kezdték a szántásnál igázni, ugyanakkor párhuzamosan a szegényebb rétegeknél terjedt a tehén igázása is. (pszv/mek.oszk.hu)