A hanglemez

Múltunk tárgyai

2010. január 22., 09:00 , 471. szám

Könnyen deformálódott, karcolódott és tört, mégis fél évszázad hangjait őrzi máig a hanglemez.

A hang rögzítése nagyon régi álma az embernek. Már a középkorban elkezdtek foglalkozni a hang mibenlétével, reprodukálásával, a hiányos ismeretek miatt azonban nem túl sok sikerrel. A XVI. században élt Giovanni Battista della Porta természettudós például fémcsőben akart csapdát állítani a hangnak. Úgy gondolta, hogy ha a csőbe belebeszélünk, és kellő gyorsasággal lezárjuk a nyílását, a hang bent marad, mi után ott és akkor eresztjük ki újra, ahol és amikor kedvünk szottyan.

A hang rögzítésére és újbóli felidézésére irányuló törekvések csak a 19. század második felében valósulhattak meg először. Az első, nem fantáziajátéknak számító elképzelést a francia fizikus-matematikus, Jean Duhamel leírásában találhatjuk meg. Ő már - ismerve a hang természetét - a levegő rezgéseit rugalmas hártya és ehhez erősített tű segítségével gondolta rögzíthetőnek valamely lágy anyagban.

Az első, ténylegesen működő hangrögzítő és visszajátszó szerkezetet, a fonográfot 1877 decemberében hozta létre Thomas Alva Edison. Duhamel elképzeléseinek megfelelően Edison egy hengerre feszített lágy ónfóliára rögzítette a hangot tű, membrán és egy hangfelfogó tölcsér segítségével. Ilyen készülékeken gyűjtötték az első magyar népdalokat később Bartók Béla és Kodály Zoltán is.

A fonográf megjelenése után 10 évvel, 1887. szeptember 26-án kapott szabadalmat a gramofon nevű készülékre Emil Berliner német feltaláló. A gramofon egy korong felületén létrehozott spirálmeneten rögzíti a hangot. A korong formájú hanghordozók - a lemezek - könnyen tárolhatóknak bizonyultak, a fonográfhengerekhez képest kevesebb helyet foglaltak. További előnyük volt, hogy egy lemez hosszabb idejű hangrészleteket volt képes tárolni, mint egy fonográfhenger, továbbá a másolásuk is sokkal könnyebben megvalósíthatónak bizonyult: egy megfelelően elkészített nyomóminta segítségével lehetett a korong alapanyagába belepréselni a hanginformációt. Ily módon egy hangfelvétel során elkészült lemezről több száz másolatot is készíthettek. Ezek az előnyös tulajdonságok hamar népszerűvé tették a gramofont és lassan kiszorították a fonográfot a piacról.

Kezdetben egy lemezre körülbelül 3-4 perc műsor fért rá, s csupán az egyik oldalára vettek fel hangot. Csak 1904-ben vezették be a mindkét oldalán lejátszható hanglemezt.

A lemezt akkoriban 78-as percenkénti fordulatszámmal forgatták, azonban a fordulatszámot csupán a körfordulatok percenkénti leszámlálásával tudták ellenőrizni, így a valóságban a 68 és 88-as fordulatszámok között minden előfordult. Később a fordulatszámot az amerikai 60 Hz-es hálózaton 3600-at forduló motorok fordulatszámának 1:46 arányú csökkentésével 78,26-ban egységesítették.

Az 1890-es években a 17,5 cm átmérőjű lemezek voltak a legelterjedtebbek, 1910-re pedig a 25,4 cm-es (10 hüvelykes) lemez lett a legnépszerűbb formátum. 1903-tól 30,5 cm-es lemezeket is adtak ki, ezeken főleg komolyzenei anyag volt hallható.

A második világháború után fokozatosan a 30 centiméter átmérőjű, 33 1/3 fordulatszámú, mintegy 45 percnyi hanganyag rögzítésére alkalmas nagylemezek (LP), illetve a 17,5 centiméteres, 45-ös fordulatszámú kislemezek váltak uralkodóvá, bár továbbra is kiadtak ettől eltérő jellemzőkkel bíró lemezeket.

A mikrobarázdás hanglemezt, Goldmark Péter Károly fejlesztőcsoportjának munkáját a Columbia Records mutatta be 1948-ban. Az első sztereó lemezek 1958-ban jelentek meg, majd 1971-ben mutatták be a quadrofon lemezeket.

Számos érdekesség fűződik a hanglemezkészítéshez. Például a Monty Python társulatának 1973-ban jelent meg a The Monty Python Matching Tie and Handkerchief című lemeze, melynek érdekessége, hogy a kettes számú oldalán két egymással párhuzamos barázda fut a lemez középpontja felé, így gyakorlatilag az oldal kétszer játszható le más-más hanganyagot adva attól függően, hogy éppen melyik barázdaspirálba sikerül tenni a lemezjátszótűt. A hallgató további összezavarása érdekében mindkét oldala Side Two-ként van címkézve, így csak a mátrix-szám alapján lehet megállapítani, hogy melyik a valódi kettes oldal (CAS1080B).

Az 1970-es, 1980-as években egyes együttesek különféle fordított, ill. felgyorsított vagy éppen lelassított üzeneteket ágyaztak zeneszámaikba, melyeket a szemfüles rajongók rögtön megtaláltak. A lemezjátszó technikai sajátosságait kihasználva ezeket az üzeneteket a lemezt visszafelé hallgatva, felgyorsítva vagy éppen lelassítva lehetett csak kivenni. A legnépszerűbbek: Electric Light Orchestra: Danger Ahead, Fire on High; J. Geils Band: No Anchovies Please, Queen: One Vision.

Legalább ennyire érdekes maga a hanganyag is, amelyet a tévesen bakelitlemezekként is emlegetett hanghordozók megőriztek a mának. Egészen a huszadik század második feléig gyakorlatilag a lemez volt az egyetlen jó minőségű hangrögzítésre és annak ipari méretű sokszorosítására alkalmas technológia, így zenén kívül számtalan visszaemlékezés, beszéd, művészi produkció és rendezvény hanganyaga is lemezen maradt ránk. Rég elhunyt művészek, politikusok és nevettetők hangját őrzik e fekete korongok.

A keleti blokk országaiban, de különösen a Szovjetunióban bizonyos körülmények között státuszszimbólum is lehetett a lemez. No, nem a legnagyobb állami cég, a Melogyija központilag futtatott sztárjainak álvidám dalai képviseltek különös értéket, hanem a "nyugati mételynek", azaz a rockzenének a feketekereskedelem által az országba becsempészett morzsái. Szinte megfizethetetlen, de főleg beszerezhetetlen volt például a hatvanas években Bob Dylan vagy a Beatles, a hetvenes években pedig a Deep Purple, a Pink Floyd, a Jetro Tull vagy a Uriah Heep egy-egy albuma. De még a nyolcvanas években is csak igen gyéren csordogált a hanglemezen rögzített zene Nyugatról, bár ekkoriban már érzékelhető volt a piacon a konkurencia, a hangszalag megjelenésének hatása is.

Kárpátalja különlegessége volt, hogy itt külön rajongótáborral rendelkezett a magyar könnyűzene, s ennek következtében tekintélyes piaca alakult ki a határ túloldaláról beszerezhető hanglemezeknek. A hatvanas évek különlegességei voltak például a képeslap alakú, általában mindössze egyetlen zeneszámot tartalmazó egyoldalas hanglemezek, olyan korabeli "sztárok" táncdalaival, mint például Szécsi Pál, Aradszky László vagy Poór Péter. Azután a magyar rockzene megszületésével az Illés, az Omega, majd az LGT, a Piramis, a Karthágó, a Dinamit vagy az Edda albumai jelentették a fiatalok vágyainak netovábbját.

A kompaktlemez 1982-es megjelenését követően fokozatosan szorult vissza a hanglemezgyártás, 1990 után egyre kevesebb lemez jelent meg, egyes országokban végleg fel is hagytak vele. Sokan ma már akkor sem tudnák lejátszani lemezeiket, ha akarnák, ha a digitális technika előretörése nem ítélte volna őket feledésre. Idővel ugyanis tönkremennek a lejátszásukra alkalmas készülékek, elkopnak a hangszedőként szolgáló tűk és fejek, s utánpótlás hiányában a lemezek lassan elnémulnak, már csak képzeletünkben forognak tovább. (pszv/home.mit.bme.hu/wikipedia.org)