Születésnap

Már egy hete ünnepelte. A születésnapját. A munkahelyén kétszer is. Elvégre a derék szaktársak két műszakban dolgoznak. Aztán a legjobb barátokkal. Majd a kevésbé jobbakkal. Nem lehetett kihagyni a közeli ismerősöket sem. A távolibbak is megsértődtek volna. Élettársáról, Mártáról, annak szüleiről és nővéréről már nem is beszélve. Elvégre a család - az család! Ha nem is anyakönyvezett.

Ünnepelni pedig illett és kellett. Elvégre az embernek nincs mindig ilyen kerek jubileuma. Ötvenöt!

Közben fogyott a pénz. Ürült a családi kassza. S ezzel párhuzamosan egyre apadt élettársának a türelme is.

A nyolcadik napon késő este érkezett haza. Egy ismeretlen férfival állított be. Mindketten már erősen kapatosan köszöntek oda Mártának. "Volt osztálytársam - mutatta be a vendéget Viktor. - Ezer éve nem találkoztunk. Fel is köszöntött. Meghívtam egy italra. Felemlegettük a régi időket. De nagyon megéheztünk. Hát terítsd meg gyorsan az asztalt! Adj harapnivalót! Arról, hogy mivel öblítsük le, gondoskodtunk!" - kedélyeskedett és kipakolt a szobai kisasztalra egy üveg pálinkát meg néhány doboz sört.

Az asszony rosszallóan nézett. Sőt, nagyon csúnyán. S nem csak nézett, hanem emelt hangon vetette oda: "Nem volt még elég a mulatozásból, az italozásból?! Meddig tart nálad a születésnap? Egy hétig? Egy hónapig? Vagy még tovább? Hát ki bírja ezt pénzzel? És idegekkel? Én ugyan nem! Ott a hűtő, ott a kenyértartó. Csinálj magatoknak kaját. Ha ünnepelni szeretnétek, szolgáljátok ki magatokat! Nem vagyok én mindenki cselédje!" Nagy dérrel-dúrral átdobogott a másik szobába. Becsapta maga mögött az ajtót.

"Sebaj, cimbora! - kacsintott Viktor. - Mindjárt kerítek ennivalót. Te addig nyisd ki azt az üveget. Az asszony pedig, ha duzzogni akar, hát duzzogjon!"

Az italok rövidesen elfogytak. A hozzájuk tálalt "korcsolya" is. "Hát ez bizony kevés volt" - szögezték le a volt osztálytársak. "Elkelne az utánpótlás". Igen ám, csakhogy a kényelmes karosszékből, a meleg szobából egyikőjüknek sem akarózott kimozdulni. A házigazdának mentő ötlete támadt. Leküldi Mártát. Ennyit igazán megtehet a kedvéért.

A nő a másik szobában a tévét nézte. A hangot szándékosan tekerte fel, hogy ne hallja a pityókás férfiakat. Amikor Viktor, nagyon lágy húrokat pengetve, előadta a kívánságát, Mártánál végleg elszakadt a cérna. Felcsattant. Kitört. És úgy mondott kategorikus nemet, hogy a cimbora összerezzent a fal túloldalán.

Viktor visszavágott. Nemcsak az "én tartalak el, ennyit igazán megtehetsz a kedvemért" szemrehányással, ami végül szitkozódásba csapott át. Nem rettent vissza a testi fenyítéstől sem. Először lökdöste, aztán fojtogatta a nőt, végül ököllel sújtott rá. Nem egyszer, nem kétszer. Sokszor. Márta az ágyra rogyott.

Ezután a férfi az előszobában mérgesen magára rántotta a kabátot, s közben odakiáltotta a társának: "Gyere, öltözz fel! Ez a ká nem ért a szóból! Hát kussoljon csak itt magában! Majd holnap számolok vele! Megtanítom arra, ki az úr a házban! Ismerek itt a közelben egy klassz csehót. Hajnalig nyitva van..."

Jóval éjfél után keveredett haza. Élettársához be se nézett. Ruhástul zuhant álomba. A fotelben. Másnap, mivel a munkahelyén délutános volt, elég későn ébredt. Kábán csodálkozott el azon, hogy nem hallja Márta szokásos neszezését. A reggeli kávé illatát sem érezte.

...Mártát már nem tudta megtanítani semmire. Ugyanott feküdt, ahol hagyta. S az életnek semmi jelét sem mutatta. Nem is mutathatta. Mint azt később a törvényszéki orvosszakértő megállapította, halálát az ütlegelések kiváltotta agyi vérömleny okozta.

Viktor, aki csak két órai habozás, morfondírozás után értesítette a mentőszolgálatot, előzetes letartóztatásban van. A születésnapi utóbuli maradványait azóta sem takarította el senki. Márta szülei, érthető okokból, feléje se néznek a lakásnak. De még ha rá is szánnák magukat, nincs kulcsuk hozzá...

Tárczy Andor