Volt egyszer egy bizományi áruház

2010. május 14., 10:00 , 487. szám

Az egykori Szovjetunióban az értékes és sokszor hiánycikknek számító dolgok olcsó beszerzésének egyik lehetőségét az úgynevezett bizományi áruházak kínálták. Mi is volt ez a műintézmény és hogyan működött? Erről és más kérdésekről beszélgettünk Richter Gyula nyugdíjas üzletvezetővel, aki 1948-88 között dolgozott az akkori beregszászi bizományi áruházban.

- Egy kis történelem: mi is volt egészen pontosan a bizományi áruház?

- Hivatalos nyelven megfogalmazva: a bizományi adásvétel egy olyan ügylet, amikor valaki azért ad át valakinek valamely árut, hogy az jutalékért értékesítse. A szocialista érában akinek a háztartásában, lakásában felesleges, de még értékes, használható holmija volt, melytől meg kívánt szabadulni, azt a bizományi áruházon keresztül megtehette. Mivel ekkoriban a zálogház intézménye is tiltott volt, azok is hozzánk fordultak, akik hirtelen kisebb-nagyobb pénzzavarba kerültek, úgyhogy a bizományi amolyan nem hivatalos "zaciként" is funkcionált. Mindent leadhattak itt - a nemesfémeket és a belőlük készült tárgyakat kivéve. Arra ott volt az ékszerüzlet. Több előnye is volt a bizományi áruháznak abban a korban: egyrészt a kis jövedelműek aránylag olcsón tudtak különböző termékekhez - bútor, háztartási cikkek stb. - jutni. Másodsorban akik beadták ezeket termékeket, azok az értékesítést követően pénzhez jutottak. És harmadszor: az üzletben elárusításra kínált portékák részben enyhítettek a krónikus áruhiányon.

- Hogyan zajlott a beadástól az értékesítésig tartó folyamat?

- A lebonyolítás minden mozzanatát szabályozta egy, a Szovjetunió egész területére érvényes brosúra, mely megszabta az üzletben zajló munkát, az adminisztrációtól kezdve az eladásig.

A delikvens behozta hozzánk értékesíteni kívánt holmiját, tárgyát. Itt megvizsgáltuk, merthogy mennyiért lehetett majd azt a későbbiekben eladni, sokban függött a tárgy állapotától. Ha új volt pl. egy cipő, akkor a bizományi áruház állami áron vette át eladásra, ha viszont használt, akkor százalékarányosan leértékelték. Ha a termék ötven százaléknál elhasználtabb állapotban volt, nem vettük át. A felméréshez szintén egy, a Szovjetunió egész területére érvényes állami árjegyzéket vettünk alapul, mely tartalmazta minden terméknek az árát a cipőtől a kabátig, a televíziótól a rádióig. Az itt árult termékek ára nem lehetett magasabb, mint az új termékeké.

Miután felmértük a tárgy értékét, közöltük azt a tulajdonossal, aki vagy itthagyta, vagy - ha esetleg kevesellte az árat - elvitte haza vagy máshová értékesíteni.

Ha az idő múlásával valamelyik tárgyra nem akadt vevő, árában lényegesen leértékelődhetett, mely akár az ötven százalékot is elérhette. A beadáskor egyébként a tulajdonosnak meg kellett adnia személyes adatait, lakcímét, a leadott termékről pedig elismervényt kapott. Hét százalék az eladást követően az áruházat illette. Ha a tárgy nem kelt el, és a tulajdonos visszavitte, akkor az időtől függően ún. megőrzési százalékot vont le a bizományi áruház. A bevett tárgyakról ötnaponta kötelezően beszámoltunk a városi kereskedelmi könyvelőségen. Nagy precizitással működött mindez.

- Milyen volt az értékesítési arány?

- A tárgyak kb. nyolcvan százalékát adtuk el, a fennmaradó rész pedig visszakerült a gazdájához. Hogy erre mikor került sor, az a tulajdonoson múlott: volt rá példa, hogy valaki már a beadás másnapján kivette. És olyanok is voltak, akik csak több hónapi sikertelen értékesítést követően vették ki holmijukat - miután a hiábavaló várakozásra ráuntak.

- Melyek voltak a legdrágább, legkeresettebb termékek?

- Természetes dolog, hogy mindenki a legjobb minőségű terméket kereste már akkor is. A technikában minőség terén az egykori Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) gyártott tv-készülékek, órák, fényképezőgépek és ritka esetben bútordarabok voltak a vezető márkák, ugyanakkor a legdrágábbak is. Mégis nagy igény mutatkozott irántuk. Ezekből azonban nem sokat hoztak be hozzánk. NDK-s termékekhez főként ott szolgáló, szabadságra hazatérő, illetve leszerelt katonatisztek jóvoltából volt "szerencsénk". Az ár megállapításánál döntő szempont volt, hogy az nem lehet magasabb egy hasonló szovjet termékénél.

- Történt-e olyan eset, hogy két vásárló egyazon ritkának, kuriózumnak számító terméket licitálással igyekezett megszerezni?

- Manapság már bizonyára gyakran van ilyen eset, vannak aukciók is, de akkoriban a Szovjetunióban erre nem volt precedens. Minden tárgyat csak a megszabott árán lehetett megvásárolni. Ha ennél magasabb áron próbáltuk volna meg eladni, akkor az már spekulációnak minősült volna. Így aki ügyesebb volt, azé volt az elsőbbség. Mindazonáltal nem tartom kizártnak, hogy más bizományi áruházakban - nem hivatalosan persze - ezt meg lehetett valósítani, akárcsak a feketézést.

- Lévén, hogy bárki bevihetett a bizományiba bármit eladni, kerültek-e lopott tárgyak önökhöz?

- A negyven év alatt talán két-három olyan eset történt, amikor lopott tárgya(ka)t talált nálunk a rendőrség. De ekkor szinte rögtön meg is találta a tetteseket a milícia, mégpedig a már említett könyvelés alapján: a tárgyat leadó személyeknek ugyanis megvolt a személyazonosságuk, lakcímük, így könnyen horogra kerültek. "Spekulációs" esetekre azonban többre is emlékszem. Voltak ugyanis olyan "élelmes" egyének, akik olcsón, jó minőségű termékeket vásároltak fel a Szovjetunió olyan "nyugatinak" számító régióiban, mint pl. a lettországi Riga. Ezt aztán bizományi üzletben próbálták meg a felvásároltnál jóval drágábban értékesíteni. Ez egyszer-kétszer sikerült is, azonban egy idő után feltűnő volt, hogy bizonyos személyek időről időre ugyanabban a termékben "utaznak" nálunk, így nyilvánvalóvá vált a spekuláció. Az ilyen eseteket kötelességünk volt jelenteni a hatóságoknak. Ha "hazafias kötelességünknek" nem tettünk eleget, büntetésre számíthattunk.

- Hogyan ért véget a "bizományik kora"?

- A Szovjetunió széthullásával megszűnt a központi áruelosztás, beköszöntött a piacgazdaság. Megindult a termékek áradata, főleg ruhaneműk terén: kialakultak az olcsó kínai árut forgalmazó turkálók. Ez szükségtelenné tette több helyen a bizományik létét. Én Beregszászban negyven évig dolgoztam ebben a szakmában, innen mentem nyugdíjba 1988-ban. Úgy érzem, sok embernek segítettünk abban, hogy beszerezhessék a hiánycikkeket az örökös áruhiány közepette, mely annyira jellemző volt azokra az időkre.

Fischer Zsolt