A Stradivari titka a hideg tél?

Petróczi János hangszerkészítő

Napjainkban már körülbelül csak ötven olyan hegedűkészítő él egész Ukrajnában, akik a hagyományokhoz tartva magukat, kézi erővel és szerszámokkal dolgoznak azért, hogy egyedi hangszerek születhessenek (újjá). Ezek egyike Petróczi János munkácsi hegedűkészítő, aki állítása szerint talán az egyetlen magyar ebből az ötven mesterből.

– Mikor és hogyan készítette első hegedűjét?

– Az egész édesapám 70. születésnapjára vezethető vissza. Ő pedagógusként matematikát oktatott a cseh érában, amikor a tanároknak kötelező volt a zenei képzettség megszerzése is, így édesapám sem volt kivétel ez alól: nagy szeretet fűzte a hegedűhöz. Egy-egy nevezetesebb alkalomra magam barkácsolta ajándékot nyújtottam át, s így édesapám kedvtelését szem előtt tartva elhatároztam, hogy a 70. születésnapjára egy saját készítésű hegedűvel lepem meg. Mivel még soha nem készítettem hangszert, ehhez először is egy tanítómesterre volt szükségem. Egy újságcikk nyomán felkerestem egy munkácsi mestert, aki nemhogy nem avatott be a szakmába, hanem inkább saját hegedűjét akarta eladni nekem. Ezután véletlenül találkoztam egy Hegedűs nevű pedagógussal, aki mindjárt másként állt a dologhoz. Kölcsönadott néhány, a hegedű csínjával-bínjával foglalkozó könyvet egy pár szerszám és a munkára való biztatás kíséretében. A könyvek ábrái alapján láttam neki a munkának, mellyel alig valamivel több mint egy hónap alatt készültem el.

A még "nyers" hangszer hangja elég szép volt, de mivel a lakkozáshoz akkor még nemigen értettem, a száradást követően a hangok már nem csengtek olyan jól. Mivel a hibákat már nem tudtam korrigálni, így adtam át a hangszert édesapámnak, aki nagyon örült az ajándéknak. Mindez 1984-ben történt, azóta nagyon beleszerettem ebbe a munkába.

– Hogyan képezte magát mesterré?

– 1986-ban sikerült megismerkednem egy neves magyarországi hegedűkészítő mesterrel, az időközben már sajnos elhunyt Balázs Istvánnal. Bizalmába fogadott mint tanítványát, tökéletes mesterként igyekezett a titkokba bevezetni. A vele készített hegedűm már nagyon jól sikerült, és meghozta a kedvem a további munkához.

1989-ben már egy magam készítette hegedűvel és brácsával részt vettem egy Kijevben megrendezett hangszerkiállításon. Sikerült elérnem, hogy felfigyeljenek rám. A dicséreteken kívül viszont sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, hogy összetalálkoztam egy másik híres hegedűkészítővel, Igor Ljubcsenkóval. Őt két évig a neves moszkvai mester, Alexander Krilov képezte, aki pedig magánál a neves olasz hegedűkészítőnél, Morassinál tanult Cremonában. A 80-as években egyik hegedűje aranyérmet is kapott. Ljubcsenkónak köszönhetem, hogy megismerhettem az olasz stílusú hegedűkészítés fortélyait, a Stradivariusok – vagy Stradivarik– titkait. Ezen hangszerek kicsit más technológiával készültek, mint a német vagy a cseh hegedűk, s leginkább a hangminőségük miatt híresek ma is.

– Hogyan zajlik az összeszerelés?

– Ez egy bonyolult folyamat összessége, de annyi elmondható, hogy a hegedűkészítés mindig a keretrészek elkészítésével kezdődik és a lakkozással végződik. Egy-egy munka akár több hónapig is eltarthat... A hegedű elkészítéséhez a legalkalmasabb fa a juhar és a luc, én is többnyire ezeket használom fel munkámban. Hangszerkészítési pályám során egyszer-kétszer diófával is dolgoztam. Ezen fa értéke leginkább az esztétikában mutatkozik meg: vegyi ráhatással nagyon szép, sötét színű munkák készíthetők belőle. A vegyi kezelés folyamán a diófát klórvassal festjük be. Maga a fa ugyanis olyan vegyi anyagot tartalmaz, mely vassal érintkezve feketévé válik.

– Milyen költségekkel jár egy komoly, minőségi hegedű elkészítése?

– Akik ebben "utaznak", tudják, hogy nem olcsó mulatság egy hangszer elkészítése. Érdemes mindenképpen ezt a nyugati árakon szemléltetni. Friss, azaz 3-5 éves, a hangszer készítéséhez ajánlott fát 150-200 euróért lehet a legolcsóbban vásárolni, de a kiváló minőségű faanyag 500-700 euró is lehet. Itt meg kell említenem azon elméletet, mely szerint a Stradivari-hegedűk titka a faanyagban, azon belül a különösen kemény teleken nőtt fenyőfákban keresendő. Pl. az 1200-1400-as évek Európájában – azon belül is különösen az Alpok környékén – igen kemény telek voltak, amit egyes fák évgyűrűi bizonyítanak. Ez volt az ún. kis jégkorszak. Ebben a periódusban a fenyőfák nagyon lassan nőttek, az anyaguk könnyebbé, tömörebbé, ezáltal pedig jobb minőségűvé vált, szemben az enyhe teleken fejlődött fákkal. Állítják ezen elmélet hívei, hogy Stradivariék kizárólag ezekből az időkből származó, 250-300 éves fákat felhasználva tudtak olyan csodálatos hangszereket készíteni, s hogy ez volt sikerük titka. Ilyen idős fenyőfák természetesen ma már nemigen vannak, s számunkra, kárpátaljaiak számára beszerzésük egyébként is nehéz – ha nem lehetetlen.

A költségeknél maradva: egy jó minőségű francia láb 50 euróba kerül, a húrok ára 60-70 dollártól 100 euróig terjedhet. Ilyen költségek mellett számomra, nyugdíjas számára nyilvánvaló, hogy nemigen telik vásárlásra. Néha kapok ajándékba alkatrészeket vagy faanyagot, mint pl. Igor Ljubcsenkótól, akitől Szlovéniából, az Alpok környékéről származó, kitűnő minőségű faanyagot kaptam, melynek értékéről már az előbb szóltam.

– Milyen a hangszerpiac? Hogyan lehet ebből megélni?

– A Szovjetunióban szó szerint ki sem látszottam a munkából, s szépen lehetett keresni akkoriban ezzel. Volt olyan eset, hogy egy rendelésre készített kisméretű brácsám 4500 rubelért kelt el. A munkadíjam az eladott termék hatvan százaléka volt. Életem során a hegedűkön kívül eddig készítettem még vagy negyven brácsát, négy csellót, a kezem közül kikerült hangszerek száma összesen 127. Voltak olyan munkáim is, melyekre utólag büszke lehetek, pl. a megszokottól eltérő méretű hegedűk. A legjobban azok a munkáim sikerültek, melyeket ajándékba készítettem. Talán az ajándékozás motivált a minél tökéletesebb teljesítményre. Némi büszkeséggel állíthatom, hogy Ukrajnán kívül van(nak) hegedű(i)m többek között New Yorkban, Szlovákiában, Németországban, Mexikóban, Izraelben, Dél-Koreában...

Minőségi, kézzel készített hangszerek esetében a piac a rendszerváltás után változott meg: egyre kevesebb lett a megrendelés, végül teljesen elapadt. Ebben nem kis szerepe volt és van az olcsó, kínai gyártmányú hegedűknek: ezt vonóval, tokkal együtt jelenleg már 800-900 hrivnyáért is meg lehet vásárolni. Erre csak annyit tudok mondani, hogy olcsó húsnak híg a leve: a vásárló ugyan igen alacsony áron jut hangszerhez, de ezen a díjon csak magát a fát, a puszta anyagot veszi meg, a hangot nem. Megfelelő hangjáték csak minőségi hangszeren érhető el.

Ami a jelenlegi munkámat illeti, mostanában jobbára csak javítgatok. Igyekszem a zeneiskolás fiatalokat ingyenes hangszerjavítással patronálni. Ugyanakkor nem tettem le a mesterség ezen ágáról, szeretnék még megfelelő lehetőségek birtokában hegedűket készíteni. Némi biztatást jelent a szakmában, hogy azért az igényes mestermunkákat még ma is tisztelet övezi a gyűjtők körében, s értékálló befektetésnek is bizonyulhat egy-egy hangszer. Erre jó példa a Guarneri del Gesu-hegedűk esete. Bartolomeo Giuseppe Antonio Guarnieri (más néven: Guarneri del Gesu) Stradivari mellett minden idők leghíresebb hegedűkészítő mestere. Niccolo Paganininek, a virtuóz hegedűművésznek például Guarneri del Gesu hangszerei voltak a kedvenc hegedűi. Ezen hangszerek kivételesen magas hangjukról híresek. Egy ilyen hegedű műszaki leírása alapján elkészítettem én is a hangszer utánzatát, s megdöbbentett annak még így is kivételesen erős hangja. Egy valódi Guarneri del Gesu hegedű értékét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyes fennmaradt példányokért aukciókon több millió dollárt is megadnak. Talán egyszer a mi munkánk is ilyen értéket képvisel majd...

Fischer Zsolt