Csillagszemű unokám

Nyári szösszenet

2010. augusztus 6., 10:00 , 499. szám

Kicsi unokám pár hónap múlva lesz kétéves, de a beszéd még nem igazán a kenyere. Különben is, egy jövendő férfiember számára fölösleges a sok beszéd, hiszen szavak nélkül már most is nagyszerűen megérteti magát. Akire ő ránevet vagy rávillantja ragyogó kék csillagszemét, az nem állja meg, hogy ne szóljon hozzá. És beszéljen helyette... Októberig a mi kis mikrovilágunknak még ő az egyetlen csillagfénye, a családon belül egyeduralkodó. Akkor aztán némiképp megváltozik majd a helyzet, osztozni kell az anyai, apai, valamint a többi alattvaló szeretetében - vagyis meg kell osztani a trónt -, mert az ősz meghozza a kistestvért, ha a Jóisten is úgy akarja! De ez még egy kicsit odébb van, és én biztosan tudom, hogy mi mindkét gyereket egyformán fogjuk szeretni. Most viszont, így a nyár közepén, még Karesz unokám a központ, az ő kis száját ritkán elhagyó, bár egyre inkább érthető szavaira figyelünk és igyekszünk megjegyezni valamennyit. Élvezzük nyiladozó értelmét, mindnyájunkat meglepő emlékezetét. Akaratosságát már kevésbé, reméljük, az egyke státus megszűnésével ez elmúlik, addig meg a kedvessége feledteti velünk zsarnokoskodását.

Apjával, anyjával gyakran hazalátogatnak szülővárosunkba, s ilyenkor mindig kimennek a temetőbe egy-egy csokor virággal. Az idei tavaszon, később nyár elején is voltak a nagypapa sírjánál. De a legutóbbi ittlétükkor erre nem került sor. Vásárlási szándékkal érkeztek, ám a vesszőből font bababölcsőért tovább kellett utazni, elég messze városunktól.

Késő délután megelégedetten tartottunk hazafelé a jól sikerült bevásárlás örömével, csak a gyermek unta már nagyon az elhúzódó autókázást vagy inkább a gyermekülés szorosan rácsatolt övét. Elégedetlenségének erőteljesen hangot adva mindenáron azon munkálkodott, hogy kiszabaduljon a ráerőltetett, kényelmetlen rabságból. Apját láthatóan zavarta a hiszti, meg már közel is volt az otthon, így senkinek nem volt ellenvetése, amikor a város határán lévő Csipás dombra fölszaladva kivettem a kisfiút a gyermekülésből és az ölembe ültettem. A gyermek hozzám simult és figyelmesen nézte a mellettünk elsuhanó tájat, talán mert idegen volt a számára, mert eddig még nem járt erre... A sírkerthez érve mindenki elhallgatott, néma, üdvözlő pillantásokat küldve ott pihenő szeretteink sírja felé. Csak az én kis unokám egyenesedett föl ültében és aprócska ujjával rámutatva a temetőre, szólalt meg az ő babanyelvén:

Ott... papó... papó... Á-á-á...

Gyönyörű szemét rám függesztve, egy felnőtt komolyságával figyelte, hogy megértettem-e, amit mond. Könnyeimet nyelve csak hallgattam, aztán megsimogattam okos kicsi fejét és némán belecsókoltam fényes aranyhajába.

Weinrauch Katalin