Száguldásom Emőkével

Távoli faluba lenne az utam. Megkérdem testi-lelki jó barátomat, nem fuvarozna-e el a Fordján. Majd meghálálom. Válasza igenlő. Másnap kora reggel nála vagyok. Mentegetőzik. Váltótársa lebetegedett, neki kell a helyére állni. De itt a lánya, Emőke. Készséggel és szívesen elvisz oda, ahova szeretném. Egész nap ráér. S még örül is, hogy távolabbra kalandozhat. Barátom kurjant. Emőke rögvest odalibben. Hm... Kacéran üdvözöl. "Csak három hónapja van jogosítványa. De nagyon jól vezet! Ha viszont félsz..." Vállig érő, csibrált haj, tűsarkú kiscsizma, tenyérnyi tarka szoknya, nyaktól lefelé és köldöktől felfelé arasznyi trikóféleség. Szűk, vászon blézerke... Fél a radai rosseb!

Az öreg Ford lámpái is kiguvadnak. De azért elindul. "Biztonsági öv?" - jegyzem meg óvatosan. "Zavar!" - szögezi le Emőke. Rákanyarodik a főútra. Irányjelző nélkül. Közben, a kormányt elengedve, megszabadul a kabátkától. "Melegem van!" Nekem is.

Lakott terület. Emőke sebessége 80 km. "Nem számít! Ilyen korán reggel, ráadásul szombaton, úgysem jár még senki!" Megnyugtató.

Megcsörren a mobilja. Elegánsan, három ujjal tartja a lila készüléket. Eggyel pedig a volánt. Kereszteződés. Villanyrendőr. Tilos jelzés. Hajtunk tovább. "Piros volt..." - suttogom a leányzónak. "De átértünk, nem?!" Színigaz.

Településnek vége. És nem került elénk, utunkba egyetlen teremtett lélek se. Megérezték?

Országút. Sebesség 140. És rapp. CD-ről. Felezővonal. Nem számít. Vígan meghágjuk. "Hiszen nem jön szembe semmi!" Cáfolhatatlan.

Egy kanyar mögül azonban mégis jön. Egy kisbusz. Már messziről villantgat és dudál. "Hogy az a jó..." - hozza Emőke a kekeckedő sofőr meg az én tudomásomra, hogy csaknem tizenkilenc éve alatt cizelláltan elsajátította az anyanyelvet. És kényszeredetten tér vissza az előírt sávba.

Tépelődöm. Kell-e nekem egyáltalán abba a messzi faluba mennem? És nem lenne-e jobb az anyósülésből átkecmeregni hátra? És ha ott még egy gyermekülés is lenne! Sok-sok biztonsági csattal, szíjjal és hajókötéllel!

A lány hirtelen lehajol. A csizmáját cibálja lefelé. De egy ujját azért továbbra is rajta tartja a kormányon. "Kényelmetlenek!" Tagadhatatlan.

"Libák!" - hívom fel a figyelmét az úttesten átmasírozó szárnyasokra. "Látom." De nem lassít. "Korábban már elütöttem kettőt. Amikor tavaly vezetni tanultam. De kifizettük. Otthon meg anyám megsütötte őket."

Elfehéredő körmökkel kapaszkodom a kesztyűtartóba. Behunyom a szemem. És gondolatban hevenyészett végrendeletet fogalmazok.

"Tetszik rá emlékezni?" "Mi, hol, mire?" - riadok fel. "Hát arra, - csicsergi -, hogy amikor még kislány voltam, Bandi bácsi többször hintáztatott a térdén..."

Anyósülés? Most már inkább kakasülő!

Száguldj csak, Emőke, száguldj! Mit se számít a piros lámpa, a felezővonal, a gágogó tollcsomó! Nyomd a gázt! Repüljünk! Hintázzunk...

Megcsikordul a fék. Én meg valóban majdnem felrepülök. Azaz csaknem elszállok az elülső szélvédőn át. Mert előttünk egy közlekedési integet. És láthatóan meg van ijedve. Hiszen a Ford a bakancsától alig méternyire torpant meg.

Emőke kis retiküljében kotorász.

- A fenébe! Otthon hagytam a forgalmit! - közli némi lehangoltsággal. Ám nyomban fel is vidul és ugyanazzal a kacér mosollyal teszi hozzá:

- De a jogosítványom itt van!

Tárczy Andor