"Ha következetesen hű maradna mindenki, akkor van magyar jövő..."

Interjú id. Sari Józseffel

Nemzeti ünnepünk, október 23-a alkalmából idősebb Sari József a kárpátaljai magyarság ügyének áldozatos szolgálatáért Budapesten átvehette a Kisebbségekért Díj Külhoni Magyarságért Tagozatát Schmitt Pál köztársasági elnöktől és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkártól. A februárban 90. életévét betöltő Sari Józseffel viski otthonában beszélgettünk.

- Milyen érzés volt Budapesten átvenni a magyar állami kitüntetést?

- A kitüntetés meglepett, de nagyon jólesett. Mert tudomásom szerint Visken annyi bántást felbérelt, manipulált emberektől igazságtalanul nem kapott senki, mint én. Nem tudom, hogy hogyan kerültem a magyar hatóságok látókörébe. Örülök, mert most úgy érzem, hogy kezdenek a dolgok Magyarországon helyre kerülni.

A kitüntetést Schmitt Pál köztársasági elnök adta át a Sándor-palota Széchenyi termében. Rajtam kívül még egy felvidéki, egy délvidéki és egy morvaországi kitüntetett is volt. Felejthetetlen élmény volt, kimentünk a Sándor-palota teraszára, ahonnan a Dunát és az egész Pestet lehet látni. Elkísért Pista fiam és három unokám is.

A köztársasági elnökkel a kitüntetés átadása után nagyon jól elbeszélgettünk, jó benyomásom alakult ki róla. A sportemberek általában nem akarnak többet mutatni magukról, mint amik, ellentétben a buta emberekkel.

- Beszélne magáról és életéről?

- Visken születtem, jómódú parasztcsaládban, az egyik ágról nemesi felmenőim is voltak. A viski nyolcosztályos iskola befejezése után egy itteni jogászember, Krüzsely József ajánlott a Veszprémi Népfőiskolára. A szüleim ellenkeztek. Hiába győzködte őket édesanyám unokatestvére is, Csík István, aki kántortanító, iskolaigazgató volt Visken, nem hatott. Amikor végül Budapestről kaptak egy levelet az Árucsere-forgalmi Rt. vezérigazgatójától, átgondolták és elengedtek. Így 1941-42-ben egy tanévet tölthettem Veszprémben, ami meghatározó jelentőségű volt az életemben. Az ottani nevelés egész életünkre meghatározta a gondolkodásunkat.

A népfőiskola után otthon gazdálkodtunk szüleimmel, majd bevonultam katonának a huszti helyőrségbe. Engem el akartak küldeni Budapestre gépkocsivezetői tanfolyamra, de egy Juhász nevű fiú annyira kért, hogy átadtam neki ezt a lehetőséget. A frontra indulásunk előtt a nagyanyám arra kért, hogy kenyerezzem le a feletteseimet, ne vigyenek Ukrajnába, azt mondta, hogy ő ad annyi pénzt, amennyi csak kell. Ezt annyira méltatlannak tartottam, hogy önként jelentkeztem frontszolgálatra. A kihallgatáson viszont a főhadnagy kijelentette: egy ilyen mentalitású embernek itthon kell maradnia kiképzőnek. Így megmenekültem a Don-kanyari biztos pusztulástól. Először Aradnál keveredtem tűzharcba a beözönlő szovjet csapatokkal, olyan túlerővel állottunk szemben, hogy állandóan hátrálnunk kellett. Kecskeméten nagyon szorult helyzetbe kerültem, ahonnan a már említett Juhász nevű barátom hozott ki egy Botond teherautó vontatta lövegen, így megmentette az életemet.

Bekerültem végül a budapesti ostromgyűrűbe, a hídrobbantások egy részét láttam is, más részét hallottam. A főváros eleste után találkoztam először a szovjet hazugsággépezettel: azt ígérték, hogy ha jelentkezünk, igazolást kapunk, amivel hazamehetünk. Ehelyett egy donbászi szénbányában kötöttünk ki. A láger borzalmas volt.

Amire hazakerültem, már kimaradtam a kulákellenes hajszából. Tudták rólam, hogy népfőiskolán voltam, és fel akartak használni a berendezkedő kommunista hatalom céljaira. A helyi tanács mellett működő kulturális bizottság elnöke lettem. Tartottunk néhány jól sikerült előadást Zilahi Lajos, Bartók és Kodály gyűjteményéből népdalokkal fűszerezve stb. Jártuk a környéket is a műkedvelő együttesünkkel. Aztán kezdtek nekem súgni, hogy inkább szovjet szerzőktől adjunk elő, a kolhozt és a kommunista berendezkedést propagáljuk. De mivel a kolhozalakítás terén nem voltam aktív, sőt teljesen visszahúzódó, menesztettek.

- Hol dolgozott, miután elvették a családja földjét és vagyonát?

- A kolhoz megalakulása után, mint mindenki, én is kénytelen voltam belépni. Kineveztek farmvezetőnek. Egy idő után a kolhoz többi vezetője folyton lopásra akart rávenni engem is. Láttam, hogy ez a társaság nem nekem való, így egy év után otthagytam. Abban az időben egy higany után kutató csoport is működött Visken - találtak is, és ki is rabolták az egészet. Nekik kezdtem dolgozni: lukakat ástunk, meg egy méter széles árkokat. Később Bustyaházán dolgoztam hat évet, ahol ellestem az asztalosmesterséget. Ezt követően a viski iskolában és otthon asztalosként dolgoztam.

A viski református egyház szolgálatában dolgoztam több mint negyven évet. Egy időben az egyház mindenese voltam, még harangoztam is. Most negyven éve annak, hogy én vagyok a viski egyház jegyzője, ebben benne van négy év egyházkerületi főjegyzőség is. Ez alatt az idő alatt részt vettem az egyházközség minden nagyobb vállalkozásában, munkájában, az építkezésekben. Mentettük a menthetőt, igaz, nagy dolgokat nem csináltunk, de mindig megakadályoztuk, hogy a hullámok átcsapjanak a fejünk felett.

Sok, a közösséget érintő ügyben részt vettem. Például a magyar iskola a község távlati fejlesztési terveiben már nem szerepelt, de 1970-ben elkezdtük szervezni az iskola bővítését, tíz osztályt szerveztünk. Két építési tervet is csináltattunk, és az emberektől szedtük össze rá a pénzt. Itt ugyanis a kolhoz nem épített nekünk iskolát, mint másutt. Az egész magánkezdeményezés volt, és csak páran mozgattuk a dolgokat. Emiatt húsz évig tartott az építkezés, 1990-ben készült el az új iskola. A végén az állam is besegített.

- Családjáról mit tudhatunk meg?

- 1949-ben vettem feleségül az akkor 18 éves Hánka Ilonát, akinek a segítsége és megértése nélkül nem tudtam volna véghezvinni mindazt, amit megtettem. Három gyermekünk született: József a viski iskola magyartanára, István orvos, Erzsébet a kereskedelemben dolgozik. Van 6 unokánk és egy dédunokánk.

- Az Ön nevét Kárpátalján mindenki összeköti a magyarság érdekeiért folytatott küzdelemmel. Itt Visken már nagyon korán szervezkedni kezdtek...

- A szovjet megszállást követően itt az emberek teljes kilátástalanságban éltek, csak vegetáltunk egyik napról a másikra. Az 50-es évek elején kezdtünk eszmélkedni. Volt itt Visken egy zöldkeresztes nővér, Krüzsely Bözsi, aki Debrecenben végzett, köré szerveződött egy irodalommal, vallással foglalkozó csoport, amelyik később magva lett a kárpátaljai szerveződéseknek. A találkozókon részt vett Gulácsy Géza, Nagyszőlősről Milován Sándor és Kovács doktor, Viskről is többen, például Fodó Sándor és mások. 1971-ben beadvánnyal fordultunk a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságához, amelyben felsoroltuk a kárpátaljai magyarság sérelmeit. Ennek a beadványnak a szövegét Nagyberegen véglegesítettük. Később több mint ezren aláírtak, és Fodó Sándor eljuttatta Moszkvába. A beadvány körül sok szennyes dolog volt, utána sokunkat üldöztek. Ma már tudjuk, hogy volt közöttünk besúgó is. Mindig a legaljasabb talpnyalókat használja fel a hatalom a néppel szemben.

1991-ben egy felkérésre 67 gépelt oldalban leírtam az emlékeimet, a kézirat eljutott az Országház levéltárába is.

- Jóska bácsi ott volt a KMKSZ bölcsőjénél is...

- 1989-ben alapítottuk meg a KMKSZ Viski Alapszervezetét, az alakuló ülésen rögtön kilencszáz tagunk lett. Azóta is én vezetem a nyilvántartást, volt már háromezernél is több tagunk, jelen pillanatban 2858 a taglétszámunk. A mienk Kárpátalja legnagyobb alapszervezete. Míg Fodó Sándor élt, szinte központi szerepünk volt Visken, most viszont mintha lassan perifériára csúsznánk.

Én már sokféle izmust átéltem, fasizmust, szocializmust, most pedig a globalizmust. Talán ilyen veszedelmes egyik sem volt, mint ez, ugyanis a korábbiak nyíltan léptek fel. A globalizált világban először is adósságcsapdába csalogatják a nemzetállamokat, aminek következtében az önállóságuk megszűnik. Azonkívül a pótolhatatlan értéket képviselő hagyományainkat, értékrendszerünket teszik tönkre, kilúgozzák az agyakat a tévé és hasonló eszközök segítségével. Meglátásom szerint a közös dolgainkon gondolkozó ember mindig kevesebb és kevesebb. Az emberek nem olvasnak, csak bámulják azt a "skatulyát", és elfogadják, hogy mások gondolkoznak helyettük. Azzal teszik tönkre azokat az egyszerű, példakövető embereket, akik soha sem láttak rá a világ dolgaira, hogy olyan életvitelt mutatnak, ami itt nem megvalósítható és nem is vezet sehová, ezt nevezik fogyasztói társadalomnak. Hogyan is tudnám érzékeltetni a különbséget? Ha fiatalkoromban megkérdeztem egy parasztembertől, hogy milyen ember az a másik, röviden azt mondta:

Jó munkás. Ezzel mindent megmondott. Ma, ha kérdezem, hasonló esetben azt mondják: Az nem tud egyebet csak dolgozni. Nem ér rá pénzt keresni. Az egy senki. - Hogyan lehet így gyarapodni? Az országban termelés szinte nincsen, a határt ellepi a dudva meg a parlagfű. Régen tizedennyi áruforgalom sem volt Visken, mint ma. Egymás hegyén-hátán tolonganak az emberek a piacon. Én azt mondom, hogy ennek jó vége nem lehet. Ahol nincs termelés, ott nem lehet tartós jólét. Csak feléljük a bolygó tartalékait.

- Mit gondol a kárpátaljai magyarság jövőjéről?

- Ha következetesen hű maradna közülünk mindenki, akkor van magyar jövő. Akkor talán a történelem kereke úgy forogna, hogy fel tudnánk lépni bizonyos igényekkel. De ha kivész az emberekből a hűség, akkor nem lesz, aki a történelem adta lehetőségeket kihasználja.

Ukrajna kilátásairól, gazdasági felemelkedéséről szerintem nem érdemes beszélni sem. A korrupció eluralkodott. Akárhova fordulunk, mindenütt csak a pénz számít. Pénze pedig itt a tisztességes emberek közül csak nagyon kevésnek van.

Ugyanakkor biztatónak érzem a most felénk megnyilvánuló törődést az anyaország részéről, ez nagyon kellett. Mert ami ment nyolc évig a nemzetidegen szocialista kormány vezetésével, az nagyon káros volt. Nekem az az érzésem, hogy sok becsületes ember van most az anyaországot irányító politikai körökben, mintha az őszinte szó és az emberség kezdene erőre kapni Magyarországon. Nem mondom, hogy ideális a helyzet, de érezhető változás van. Ha ez a lendület nem törik meg, igenis van jövője a magyar nemzetnek.

Badó Zsolt