100 éve született Sáfáry László

1910. november 16-án Munkácson látta meg a napvilágot Sáfáry László kárpátaljai költő, a két világháború közötti felvidéki líra legígéretesebb tehetsége, akinek kiteljesedését korai halála gátolta meg. Harminchárom éves korában sok magyar honfitársával egyetemben nem tért vissza a Don-kanyarból.

Az eredetileg Fiumében élő tengerésztiszt édesapa (ott végezte az akadémiát), a csurgói születésű Sáfáry József második diplomájának megszerzése után elment kataszteri mérnöknek a Felvidékre, a Latorca-parti városba. Itt ismerkedett meg feleségével, egy régi munkácsi család gyermekével, Máriával.

Trianon után az egész Felvidék Csehszlovákia része lett. A megszálló hatalom gyalázatos módon bánt a magyarsággal. Az apa köztisztviselőként nem volt hajlandó letenni a hivatali esküt, az ún. hűségesküt a cseheknek, ezért elbocsátották. Állandó munka híján a család nyomorgott. Ezek az élmények kitörölhetetlenül belevésődnek a tizenéves kisfiú lelkébe, aki hamar ráérzett a társadalmi ellentmondásokra is. Időnként elkísérte édesapját a közeli hegyekbe, ahol a természet szépsége mellett a ruszinok szegénysége indította meg a lelkét. A költészet terén az első zsengék 12-13 éves korában keletkeztek: a XVIII-XIX. századi magyar költők hatását tükrözik ezek a kedves, érzelmes, naiv alkotások, amelyek közül néhány újságban, folyóiratban is megjelent.

A gimnáziumot magánúton végezte el, Sátoraljaújhelyre járt a határon átszökve-rejtőzködve vizsgázni. Egy érdekesség: érettségi biztosa Ady Lajos volt. A magyar állampolgárság megszerzése után a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának lett a hallgatója. A fővárosban lakott, de a szünidőket otthon töltötte, sohasem szakadt el a hazai tájtól és az ott élő emberektől. A tanulás mellett alkalmi munkát és tanítást vállalt, hogy fenntartsa magát. Otthonról nem nagyon számíthatott segítségre a fentebb említett okok miatt.

Budapesten folyóiratot szerkesztett, majd egy másik lap munkájába is bekapcsolódott, később a népi kultúra népszerűsítését felvállaló Művész Stúdióban is tevékenykedett.

A fővárosi élmények, a pezsgő irodalmi élet, tanulmányai, olvasmányai, az új ismeretségek és a cseh megszállás alatt lévő, embertelen határok által elszakított, kisebbségi sorba taszított otthoni magyarság kiszolgáltatottsága és veszélyeztetettsége alakították, formálták személyiségét. Itt is írt, de már másképpen. Szabadvers formájában fogalmazta meg friss, élettel telített húszesztendős gondolatait. Ezeket fogta csokorba 1931-ben Lendület címmel a munkácsi Welber Bérelt Nyomda kiadásában. Mások mellett Illyés Gyula a Nyugatban írt erről egy rövid kritikát.

1935-ben a munkácsi Tipografia Nyomda adta ki második verseskötetét, mely a Verhovina címet kapta. Ezek az alkotások nagy visszhangot váltottak ki. Írt róluk többek között Barta Lajos, Féja Géza, Győry Dezső, Radnóti Milkós is. A korabeli sajtóban az első kötetről nyolc, az utóbbiról 33 ismertetés, kritika jelent meg...

Verseit inkább otthon ismerték, a köteteken kívül a helyi lapokban publikált. Népszerűségéről egy érdekes adat: Csehszlovákia-szerte szavalókórusokon mások alkotásai mellett sokszor lehetett Sáfáry-verseket is hallani.

Nyaranta gyakran segített édesapjának földmérő útjain a hegyekben, s bekapcsolódott a Sarló mozgalom nyári vándorlásaiba is, ahol többek között Balogh Edgárral bejárva Felvidék (azon belül Kárpátalja) jelentős részét, komoly szociológiai ismeretekre tett szert.

Budapesti tanulmányaival egyrészt azért haladt lassan, mert időigényes pluszmunkákkal tudta csak előteremteni a megélhetéshez szükséges anyagiakat, másrészt 1933-ban behívták katonának a Ferenc József laktanyába, ahonnan egy év múlva tizedesként tért vissza a polgári életbe. Karpaszomány nélkül vonult be (a középiskolát vagy főiskolát, egyetemet végzett sorkötelesek tartalékos tiszti képzésre jelentkezhettek és karpaszomány viselésére voltak jogosultak, jelezvén kiváltságukat) azért, hogy az egyszerű emberek közé kerülve tanulmányozhassa gondolkodásukat. Ez a tény is sokat elárul Sáfáry személyiségéről.

Budapesten sok ismerőse lett. Kassák Lajos és Radnóti Miklós mellett – hogy csak a legismertebbeket említsem – többek között Móricz Zsigmond és Gyöngyi lánya, akinek férje, a költő Simon Andor Sáfáry verseire is hatással volt.

Az I. bécsi döntés után a Felvidék déli sávja (Kárpátalja egy részével egyetemben) visszakerült Magyarországhoz. Röviddel ezután 1938 végén újra katona a budapesti diák: a visszacsatolt Ipolyságon teljesített írnoki szolgálatot.

Az egyetemi tanulmányok részeként az 1939/40-es tanévben mint szigorló tanárt óraadóként alkalmazták a munkácsi magyar–orosz tanítóképzőben, majd a Munkácsi Magyar Királyi Árpád Fejedelem Gimnáziumban (ma Puskin nevét viselő orosz iskola) oktatta a magyart és a latint. 1941-ben szerezte meg tanári diplomáját. Ettől kezdve állandó tanára az említett intézménynek, de 1942 májusában újra behívták katonának csapattestéhez, a 32. gyalogezredhez Jászberénybe. Júliusban már a frontra került, Kurszknál vetették be ezredét. Eleinte az ezredirodában dolgozott írnokként, decembertől a zászlóaljirodába osztották be, majd röviddel ezután kinevezték karpaszományos szakaszvezetővé. Ezekben a hónapokban mint segédszolgálatosnak nem kellett fegyverrel harcolnia. Gyakran írt haza. Leveleiben érdeklődött egy beadvány felől, amelyben a munkácsi gimnázium igazgatósága a közoktatásügyi miniszterhez fordult a katonai szolgálat alóli felmentéséért, de erre nem jött válasz. Az utolsó levelét 1943. január 11-i keltezéssel kapták meg szerettei Munkácson. Több életjel nem érkezett tőle. A hivatalos értesítés annyit közölt csak: "valószínűleg fogságba esett". Egy harcostárs úgy tudta, hogy a visszavonuláskor nem bírt menni a nagy hóban-fagyban...

Sáfáry László Debrecenbe költözött testvérei – Mária és Ilona Jolán – évtizedeken keresztül állhatatos, kitartó munkával igyekeztek a nyomára bukkanni, valami hírt, hírfoszlányt összegyűjteni, amiből többet lehetett volna megtudni testvérükről, de hasztalan.

Költeményei a már említett két kötetben jelentek meg. Összesen nyolcvan alkotásról van szó. Körülbelül ugyanannyi maradt nagyrészt kéziratban.

Sáfáry fő alkotói korszaka 1929-35 közé esik, az ezután született költeményeiből nem sok maradt ránk, pedig ekkor is írt, ahogyan ezt egyik leveléből tudjuk: "...mostanában le-leülök az írógép mellé s lekopogok egy-egy verset. Nem sokat alakítok rajta, elteszem, majd idővel kidolgozom. Néhány azért készen ugrik ki a gépből...Párat el fogok vinni Móricz Zsiga bácsihoz, mert másodszor kérdezte, hogy miért nem megyek el... egyszer hozzá... úgy hallom, gyengén áll a Kelet Népe vers dolgában..." Ezek a versek elkallódtak. A fronton is írt, de nem jutottak ezek sem el az otthoniakhoz. Ugyancsak egy levélrészlet a frontról: "Vers vagy kettő készült ugyan, de nincs egész jól kidolgozva. Anyag gyűlik az emberben, de megérlelni itt nem lehet."

Költészetének összefoglalásaként álljanak itt egy nagyszerű kárpátaljai magyar ember, a nemrégen váratlanul elhunyt munkácsi születésű S. Benedek András szavai:

" ...(Munkácson-szerk.) a mérnökcsalád lakása csöppnyi boldog sziget volt a balkáni háborúk korában született Sáfáry László számára. De ha a kárpáti áttörésről, a majdnem a várig húzódó barakkórházakról, a menekültekről, a megszállókról még csak villanásnyi és áttételes élményei voltak, a szökve-bujkálva Sátoraljaújhelyen végzett gimnázium és az önfenntartásért folyó folytonos napi harcban eltelt 10 budapesti egyetemi év már kínkeserves valóság: az otthon maradottak nehéz sorsának megváltása. Közben megmártózott Európában – a határokon átdübörgő avantgardban is. Hazatérve Sáfáry mégis Kárpátaljáról ír, arról a földdarabról, amelynek lakói ezer év óta ország gyepűjén, az államot és világot formáló szándékok perifériáján éltek. Annak a földdarabnak a szószólója, amely évszázadok során alku tárgya volt fejedelemségek és birodalmak, egymásra acsargó országok és országlók közt. Sáfáry Kárpátaljáról ír, Kárpátaljáról, ahonnan a század hajnalán tízezrek menekültek az álmok Amerikájába s ahová a harmincas években Afrikát csodálni jártak a kíváncsi turisták. A csehszlovák demokrácia is csak a kisebbségi elnyomást nyújtotta e terület lakói számára; így egy anakronisztikus társadalmi rend provinciális szellemi öröksége és a jelen ellentmondásai szinte lehetetlenné tették a terület kulturális életének képviselői számára, hogy világosan lássanak a bonyolult politikai és társadalmi viszonyok közt. A feladatok és célok tisztázatlansága egy problémátlan vagy éppen túlhaladott problémákon rágódó dilettáns irodalom kialakítója lett. Sáfáry az egyetlen, aki a két világháború közti kárpátaljai magyar irodalom lírai hagyományaiban a költészetet képviseli. Természetesen a budapesti egyetemi évek, a távolság és a környezet adta tágabb látókör is közrejátszott abban, hogy világosabban látta a szűkre szabott haza visszafojtott indulatokkal terhes valóságát, mint önnön fájdalmuktól a baj forrását nem látó sorstársai. Meghatározó érvényű azonban az otthoni tájjal, a szülőfölddel és embereivel való azonosulása volt. Költészetében különleges hangsúlyt kap a tájélmény. Úgy is mint a koholt törvények értelmetlen rendjét ellenpontozó szabadabb világ és úgy is, mint a mindig hazaváró szülők, az otthon jelképe. Az útnak indító közösség sorsa a szülőföld, a gyermekkor emlékeit őrző táj sorsával azonosul Sáfárynál. A haza, hazafiság, a hódítók elleni harc fogalmait az otthoni táj féltő szeretete jelenti számára.

Ez a szinte személyes szeretetként is érzékelhető, mégis egyetemes emberi (és egyben magyar) humánum, történelem előtti hitelességű természetélmény azonban egy ponton elveszti fogódzóit. "Minden ifjúságunk álmai ellen történt" – mondhatta volna ő is, de hallgatott és Radnóti sorsvállalását idézően elindult visszafelé a népvándorlás örök országútján a hómezők felé, a Don-kanyarig."

Sáfáry László tízéves kisfiú, amikor a Kárpát-medence magyarságára rászakadt a kisebbségi létforma minden nyomorúsága. Azóta eltelt kilencven esztendő. És micsoda kilencven esztendő! Közel egy évszázadnyi folyamatos küzdelem szülőföldünkön azért, hogy kultúránkat, nyelvünket megőrizhessük. Nem szabad elkeseredni és csüggedni a nehézségek láttán! Kemény, megfeszített munkával, hittel a szívünkben merjünk ráhagyatkozni Istenre és tegyük továbbra is a dolgunkat. Ha lesz erő a magyarságban határon innen és túl lelkileg megújulni, felegyenesedni, akkor és csak akkor lesz jövőnk!

E lap hasábjain öt éve jelent meg egy cikkem Sáfáryról. Úgy érzem, annak az írásnak befejező gondolatai idekívánkoznak:

"Az embernek a keresztjét fel kell vállalnia, magyarságáért ki kell állnia és mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy nemzete éljen és feltámadjon. Sáfáry is ezt tette. Életével, tanári, emberi magatartásával, humánumával és elhivatott magyarságával hitet tett egy életforma mellett, és beoltott ezzel sok-sok fiatalt, akik ezt a gondolkodást remélhetőleg szintúgy életfilozófiájukká teszik és az "ügyet" tovább viszik.

Földi pályafutásunknak arról kell szólnia, hogy szebbé tegyük ezt a világot, hogy egy picivel járuljunk hozzá közvetlen környezetünk, nemzetünk és ezen keresztül a szélesebb nagyvilág szebbé tételéhez. Ha így gondolkozunk, életünk tovább él sok-sok ember szívében... Ez Sáfáry emberi, költői hitvallása."

Emléke legyen áldott!

Popovics Béla, Munkács