2011. január 14.

A hálaadás iskolája

Azt gondolom, ma egyre fontosabb kell(ene), hogy legyen a nagyon sokszor megkopott, elfelejtett jó tulajdonságainkat "felfrissíteni". Ezen a vasárnapon a hálás lelkületet. A hála a szív emlékezőtehetsége - mondja a bölcs. Ellensége a kevélység, nagyképűség, vallási felsőbbrendűség, büszkeség, gőg. Segítője, megőrzője a gyakori ima. Amikor Istent dicsérem, megőrzöm a szívem és a szemem érzékenységét az ő csodáira. Mindennapi imám vigyázza bennem Isten nagyságát. Segítségével nem képzelek magamról sem többet, sem kevesebbet, mint amennyi vagyok. Elkerülöm az elbizakodottságot és a kétségbeesést.

Nem divat manapság a hálás lelkület. Folyamatosan fertőz bennünket a világ. Minden azt sugallja, hogy a saját vállunkat veregessük meg, ha valamit sikerül elérni. A tíz leprás történetében a gyógyultan visszatérő szamaritánus arra figyelmeztet minket, hogy először Isten vállát "veregessük" meg. Akik igazán maradandót, nagyot és jót alkottak ezen a világon a történelem során, azok így cselekedtek. Amikor gyermekeinket imára tanítjuk, a hálás lelkületet alakítjuk ki bennük. Ez nekünk is kamatozik, hiszen öregkorunkban a szívük emlékezni fog arra, mennyi jót kaptak tőlünk.

A hála minden igazi ünneplés alapja. Hálásak vagyunk nemzetünk nagyjainak, amikor megemlékezünk róluk nemzeti ünnepeinken. Hálásak szentjeinknek, amikor megünnepeljük őket. Hálásak szüleinknek, testvéreinknek, amikor névnapjukon, születésnapjukon felköszöntjük őket. Hálásak Istennek, amikor megemlékezünk arról, milyen nagy dolgokat tett és tesz értünk ma is, holnap is...

Bakancsos Sándor