A „Homok Atyja”

A mozikban annak idején több százezren nézték meg Az angol beteg (The English Patient) című, kilenc Oscar-díjat kapott filmalkotást. Az Almásy László életének valós epizódjaiból összerakott, idővel talán klasszikussá váló alkotás mesterien fényképezett képsorai láttán bizonyára sokakban felmerült a kérdés: ki is volt ez a magyar származású, rejtélyes sorsú férfi, aki Észak-Afrika arabjainak körében még ma is Abu Ramlaként, azaz a „Homok Atyjaként” ismert?

Ifjúsága

A jövendő Afrika-kutató 1895. augusztus 22-én Almásy László Ede néven, a család borostyánkői várában született. A birtokot még nagyapja, Almásy Ede szerezte, aki a Magyar Földrajzi Társaság egyik alapító tagja volt 1872-ben. Édesapja az Ázsia-kutató Almásy György, édesanyja Pittoni Ilona volt. Szülei házasságából 3 gyermek született. Családjuk az Almásyak azon ágához tartozott, amely nem volt jogosult a grófi cím viselésére.

Fiatalkorában gyakran tartózkodott nagyapja térképekkel is bőven ellátott több ezer kötetes könyvtárában. Már ifjúként beleszeretett kora „csodáiba”, a repülőgépbe és az autóba. 1909-ben egy újságban látott repülőgép mintájára épített egy vitorlázó repülőt, amellyel egy kőbánya faláról elrugaszkodva végzett próbarepülést. 10 métert zuhant, de bordatöréssel és kisebb sebesülésekkel megúszta. 1910-ben a svájci Arosa tüdőszanatóriumban töltött egy évet, betegeskedése miatt.

Középiskolai tanulmányait Grazban kezdte, majd 1911 és 1914 között a London melletti Eastbourne-ban folytatta, ahol műszaki képzést kapott. Angliában töltött évei alatt tökéletesen elsajátította az angol nyelvet, megismerkedett az ottani kultúrával és életformával. Itt találkozott először a híres Afrika-kutató, Frederick Selous könyveivel, és ekkor kezdett érdeklődni a fekete földrész iránt. Szintén itt ismerkedett meg a cserkészmozgalommal is. Az első világháború kitörésekor a Vas vármegyei 11-es huszárokhoz vonult be, később vadászként szolgált Igalo, Skodra, Tirana, 1916-tól pedig az alpesi Gardalo repterén. Arisztokratához illően királypárti maradt, szerepe volt a IV. Károly visszatérését segítő királypuccsban.

Az első utak a „homok tengerében”

A kiterjedt kapcsolatokkal és anyagiakkal is rendelkező Almásy sokfelé járt Európában, mígnem felkeltette érdeklődését az akkor még terra incognitának számító Szahara. Nekilátott, hogy autóval és repülőgéppel derítse fel annak még szűz területeit.

1926-ban sógora, Esterházy Antal társaságában egy Steyr autóval Alexandriából indulva, a Nílus mentén egészen Kartúmig jutottak, majd átkeltek a Líbiai- és a Núbiai-sivatagon. Az utazás nagy visszhangot keltett, hiszen addig járatlan utakon mintegy 3000 km-t tettek meg négy keréken. 1927-ben a Steyr megbízta Almásyt a cég kairói képviseletével, reménykedve abban, hogy piacot nyer magának Egyiptomban is. A kalandvágyó fiatalember a grazi Steyr autógyár színeiben több autóversenyt is nyert. 1928-ban rekordidő alatt teljesítette a Madrid–Koppenhága útszakaszt.

1929-ben a Steyr cég két autóját is kipróbálta a viszontagságos sivatagi körülmények között, amikor a Keleti-Szaharában tett egy 700 km-es utat, és egészen Abu Moharig eljutott. Az úton Ferdinand von Lichtenstein és Anthony Brunner, valamint Rudi Mayer operatőr kísérte. Ugyanebben az évben Kairóban repülősiskolát létesített, ezzel megteremtette Egyiptomban a sportrepülés alapjait. 1930-ban újra autókat tesztelt a Líbiai-sivatagban, azonban még ebben az évben elvesztette állását a Steyr cégnél, a gazdasági válság miatt. Ugyancsak 1930-ban tevés expedíciót szervezett Szudánból Abesszíniába (ma Etiópia).

Afrikai évei során magas társadalmi körökben épített kapcsolatokat. Megismerte Kemal el Din herceget, Faud királyt és az uralkodóház számos tagját. Kemal el Din herceg bőkezűen támogatta Almásy utazásait, mert felismerte, hogy munkája felbecsülhetetlen földrajzi és főleg stratégiai szempontból, feltárja Afrika eddig ismeretlen részeit.

Felfedezései

Almásy öt éven át kutatta és térképezte fel a Szaharát. Útjait Kemal El Din herceg támogatta. Almásy módszere az volt, hogy csoportja erős túra- és teherkocsikon közlekedett, ő pedig az autók – mint bázis – mellől indult repülőgépével felderítő repülésekre.

1932. május 1-jén tette első jelentős felfedezését, amikor megtalálta a legendás Zarzura oázist. Felfedezőtársai Sir Robert Clayton, Penderel repülő-alezredes és Patrick Clayton voltak. A csapat felfedezte a Gilf Kebír-fennsík északi fővölgyét, a Vádi Abd el Malikot. A csapat a homokdűnéken keresztül, Egyiptomon át közelítette meg Zarzurát. A helybeliek csak a keréknyomok láttán hitték el Almásynak, hogy a homoktengeren keresztül érte el Zarzurát, és az Abu Ramla (a Homok Atyja) nevet adták neki.

A felfedezés híre világszerte elterjedt, és 1933-ban, a Universal filmtársaság pénzügyi támogatását élvezve, Almásy visszatért Egyiptomba, a Gilf Kebír térségébe. Az expedíció tagjaként utazó Kádár László – később a magyar földrajztudomány jeles személyisége – fontos megfigyeléseket és megállapításokat tett a sivatagi homokformák, a dűnetípusok kialakulásával kapcsolatban. Az expedíció a Líbiai-sivatag utolsó ismeretlen helyeit térképezte fel. Almásy a fennsík homokkő sziklabarlangjaiban ősi állat- és emberábrázolásokra bukkant. A Képek völgyének (Vádi Szúra) nevezett barlangok falaira vörössel festettek neolitikus strucc-, pálma-, gazella- és zsiráfábrázolásokat. Ekkor fedezte fel az ún. Úszók barlangját. A növény- és vízábrázolásokból arra a következtetésre jutott, hogy ezen a helyen, ahol egy fűszál sem maradt meg, egykoron időszakos vagy állandó vizek voltak. Ain Dua sziklabarlangjaiban körülbelül 800, fehérrel, vörössel, barnával és sárgával színezett állatalakot és feketével ábrázolt emberformát találtak. A közel negyven szikláról és a 20-nál több barlangról fényképek és vázlatok százait készítették, továbbá a barlangokban talált kőszerszámokból is sok ládányit gyűjtöttek össze.

Almásy 1934-ben és 1935-ben feltérképezte még a Szahara közepén található, Nagy homoktenger nevű hatalmas homoksivatagot is. Ő tudósított először arról is, hogy a Nílus egyik szigetén, Vádi Halfa közelében egy „magyar” nevű berber törzs él, amelynek tagjai állítólag a II. Szolimán szultán serege által ide hurcolt magyar hadifoglyok, majd katonák leszármazottai. A törzs magyarabnak nevezi magát.

Kutatásairól három nagy sikerű könyvet is írt a Földrajzi Társaság híres sorozatába Ismeretlen Szahara, Autón Szudánban és Levegőben-homokon címmel.

A harmincas évek végén hazatért, s amikor az ifjú Faruk király Magyarországon járt, kapcsolatot teremtett a király és a műegyetemi sportrepülők között.

Az Afrika Korps kötelékében

Amikor kitört a háború, Almásy felajánlotta sivatagi ismereteit és szolgálatait a Líbiában harcoló olaszoknak, akik azonban nem tartották szükségesnek egy „laikus” bevonását. Nem így az Abwehr, a Canaris tengernagy vezette felderítő-elhárító szolgálat. A Rómában működő Seubert őrnagy más Afrika-szakértőkkel együtt megkerestette Pesten Almásyt is, aki rendkívül jó angol kapcsolatai ellenére ráállt az alkura, s mert szülőhelye révén németnek is tekinthető volt, a magyar légierőben elért tartalékos századosi rangjával hamarosan a Luftwaffe századosa lett.

Feladata a szaharai légi harcokban kényszerleszállást végrehajtó pilóták „túlélésre” való felkészítése és az azokat megkereső mentőrepülők kiképzése lett. De hamarosan bevonták egy, a felderítőket (valójában angolul és arabul is beszélő, angol vagy egyiptomi ruházatú kémeket) kiképző és az angol vonalak mögé juttató, illetve onnan kihozó csoport kiképzésébe is.

A Salam-akció

Sok veszélyes akció után 1941-re feladták a kémtelepítést, s a berlini központban úgy döntöttek, hogy nem kísérleteznek a légi szállítással, hanem a part menti csatetereket mélyen megkerülve, a Szaharán át autóval visznek két másik ügynököt Kairóba. Vezetőnek ismét Almásyt jelölték ki, aki mellé egy altisztet és három rádióst adtak. Két zsákmányolt angol Ford személygépkocsi és több kisteherautó alkotta a konvojt, amelynek kocsijaiban navigációs eszközök, géppuskák kaptak helyet, és rengeteg víz meg élelem. Az akció fedőneve „Salam” (arabul béke) lett, a jelszót állítólag Almásy nevéből képezték. A résztvevőket a Brandenburg 800-as „tanezred”-ből válogatták össze. 1942. április 29-én indultak el Tripoliszból a Gialo oázis felé, ahol az olasz csapatoktól kaptak térképeket.

Ám hamarosan kiderült, hogy azok használhatatlanok, az altiszt a hőségben szívrohamot kapott, egy felcserük sivatagi ájulást. Almásy öt nap múltán visszafordult, de május 11-én ismét útnak indultak Gialóból, a megbetegedettek helyett új társakkal.

Almásy ezúttal a Gilf Kebír hegységen át vezető utat jelölt ki. A hegyet és hágóit 1932-ben első európaiként ő fedezte és térképezte fel. Útközben megtalált egy általa még 1937-ben hátrahagyott vízdepót is. De otthagyták a visszaútra szánt ellátmánnyal két teherkocsijukat is. 22-én megpillantották a Kharga oázis fényeit. Ott elrejtették a harmadik kisteherautót is, és az oázison áthajtva az őrséget „tájékoztatták”, hogy ők egy angol ezredtörzs előőrsei. Másnap átkeltek a Japsa-hágón, és 10 kilométerre Asziuttól, a Nílustól, átöltöztették és útjára engedték a két kémet, Epplert és Sandstedet. Az előbbi anyai ágon egyiptomi lévén, Husszein Gáfár néven, az utóbbi Peter Monkaster néven ír-amerikai világfiként kellett, hogy folytassa feladatát. A„Salam” művelet végrehajtásáért Almásyt őrnaggyá léptették elő.

Kalandjait Rommel seregénél Líbiában címmel könyvben írta meg. Tetteiért a Vaskereszt kitüntetésben részesült.

Az el-alameini csata elvesztésével a hadiszerencse a szövetségesek javára billent, és nemsokára kiűzték az Afrika Korpsot, s vele Almásy alakulatát is Afrikából.

Afrika után...

A háború után Almásyt többször is letartóztatták, háborús és népellenes bűncselekményekkel vádolták, Rommel seregénél Líbiában című könyvét fasiszta propagandának nevezték, kegyetlenül bántalmazták, kínvallatásnak vetették alá. A Rommel melletti szolgálatot elismerte, de a háborús bűnöket tagadta. Az 1946 februárjától novemberig húzódó perben végül felmentették.

1947-ben újra letartóztatták, ekkor Faruk király unokaöccse közbenjárására szabadult ki. Lakását is elvesztette, menekülnie kellett, először Bécsbe, Triesztbe jutott, majd Kairóba.

Kairó Zamalek nevű városrészében élt, és sportrepülés-oktatásból, valamint sivatagi autós kirándulásokból biztosította megélhetését. 1949-ben Párizsból Kairóba repült harmadmagával, egy vitorlázó repülőgépet vontatva, mindössze két leszállással, ami abban az időben távolsági világrekordnak számított.. Több kísérletet tett II. Kambüszész elveszett seregének felkutatására is.

1951-ben súlyosan megbetegedett, amőbás vérhastól szenvedve került a salzburgi Wehrle Szanatóriumba, ahol Viktor Wehrle professzor műtötte meg. A májában kialakult tályogok és egyéb károsodások végül életét követelték. Halálos ágyán értesült arról, hogy kinevezték az Egyiptomi Sivatagkutató Intézet igazgatójává. 1951. március 22-én halt meg a szanatóriumban. Holttestét Salzburgban helyezték örök nyugalomra.

Születésének helyszínén, a burgenlandi kastély falán márványtábla hirdeti emlékét.

Fischer Zsolt