Királyi erdőóvók faluja

Nagyszőlőstől 13 kilométerrel délkeletre, a Tisza bal partján egy 2232 lakost számláló község, Feketeardó házai és középületei sorakoznak a nagy folyó felé igyekvő Fekete-víz mentén. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a múlt század elején még mintegy 77 százalékban nemzetünk tagjai népesítették be a falut, ám a jóformán Trianon óta tartó elszlávosító politika hatására ma már csak a lakosság egyharmada, 715 fő vallja anyanyelvének a magyart.

Ahonnan a magyar határőrök hazát indultak foglalni

A régészeti feltárások tanúsága szerint már a bronzkorban is állt egy település a falu határában, az Árpád-korban viszont hatalmas farengeteg borította a területet, mely a királyházai központú ugocsai erdőispánsághoz tartozott, uralkodói vadászterület volt, s ennek védelmére alapították meg a XIII. század elején Feketeardót, mint a királyi erdőóvók faluját. Még az 1200-as években – román stílusban – felépült a helység legértékesebb műemléke, a római katolikus templom, melynek szentélye még őrzi az eredeti stílusjegyeket, hajóját viszont a XV. században a gótika jegyében átalakították, s ugyanekkor került tető alá csúcsíves ikerablakokkal ékes tornya is. A hajó északi falán nagyméretű, értékes, középkori freskók sorakoznak, melyeket Dávid atyának, a Nagyszőlősi Ferences Rendi Misszió szerzetes papjának a kezdeményezésére magyarországi restaurátorok újítottak fel az 1990-es évek elején.

A település kezdetben királyi birtok volt, majd különböző földesurak, köztük a Rákócziak tulajdonába került, a kuruc idők elmúltával pedig a Barkóczi grófoké lett. Közben a reformáció szele is elérte a települést – a legkorábbi fennmaradt okirat, mely bizonyítja a protestáns gyülekezet meglétét, 1615-ből származik –, ám a hívek hosszú ideig csak fatemplommal rendelkeztek, s csupán 1877-re épült fel jelenlegi, kőből emelt, neogótikus szentegyházuk.

– 1938 őszén Feketeardó is visszatért Magyarország kötelékébe, mintegy fél évig a község határában húzódott a magyar–csehszlovák demarkációs vonal, s magyar határőralakulat is szolgált a helységben, mely 1939. március 15-én úgy döntött, hogy kiveszi a részét Kárpátalja egészének a visszafoglalásából, s be sem várva a felsőbb utasítást, bevonult a demarkációs vonal túloldalán fekvő, szomszédos Szászfaluba. Az ott állomásozó csehszlovák egység azonban visszaverte a támadást, s csak a magyar királyi honvédcsapatok közeledtére ürítették ki a helységet – idézi fel a múltat Gacs Tibor, a KMKSZ Feketeardói Alapszervezetének elnöke. – A hat évig tartó magyar világnak azután itt is véget vetett a szovjet hadsereg 1944-es bevonulása, melyet követően a Gulagra hurcoltak 24 helybeli magyar férfit, akik közül 19-en meghaltak.

Sebesültszállító szekérrel a front és a tábori kórház között

A II. világháborúban résztvevő feketeardói honvédek közül már csak ketten élnek, egyikük a 95 éves Paládi Béla, a falu egyik legidősebb magyar lakosa.

– 1916-ban születtem egy öt és félköblös földdel bíró kisgazda családjában – tekint vissza beszélgetőtársam csaknem egy évszázadot felölelő életére. – Édesanyám nagyon szép asszony volt, s 12 gyermekkel ajándékozta meg édesapámat, ám csak heten értük meg a felnőttkort. Már az elemi iskolában beleszerettem – igaz, előbb csak amolyan gyerekszerelemmel – a leendő feleségembe, s bár fiatalemberré serdülve is nagyon vágyakoztam utána, és csak utána, de sokáig mégsem mertem közeledni hozzá, mert nagygazda lánya volt, s féltem, hogy ő is meg a családja is visszautasít. Már 22 éves voltam, amikor egy szép őszi napon hozzánk is bevonultak a magyar csapatok. Mintha ma is látnám a lelki szemeimmel a díszkaput, meg hogy mi, legények bő gatyában, bő szárú fehér ingben, nemzeti színű szalaggal a mellünkön fogadjuk a katonákat. Azután belőlem is levente lett, majd 1941-ben, Magyarország hadba lépését követően, behívtak a Szerencsen állomásozó 21-es számú gyalogezredbe, ahol három hónapos gyorskiképzést kaptunk, ám engem nem találtak alkalmasnak a frontszolgálatra, ezért hazaküldtek a falumba, ahol tovább folytattam a gazdálkodást a szüleim földjén.

1944-ben azonban másodszor is megkaptam a behívót, csak ezúttal Kassára, a 24-es számú egészségügyi ezredbe, ahol kocsisnak osztottak be egy sebesültszállító szekérre. Sztrijig vonattal mentünk, onnan pedig fogatokkal a 42 kilométerre húzódó frontvonalba. Minden szekérre be volt osztva mellénk egy ápoló, s bár vöröskereszt is volt festve a rohamsisakunkra, mégis kaptunk rendesen légibombázást, a front közelében meg már mellettünk csapódtak le az ágyúgolyók, illetve a katyusák rakétái úgy, hogy rengett a föld, s bizony, voltak egészségügyisek, akiket eltaláltak. Akkor már jó ideje hátrált a magyar hadsereg, s vele hátráltak a tábori kórházak is, melyek ötven kilométerre helyezkedtek el a frontvonaltól, hogy minél biztonságosabb körülmények között, az ellenséges tűztől nem háborgatva tudják kezelni a sérülteket. Mi, fogatosok egymást váltva mentünk ki az első vonalba, ahol a szanitécek a szekerekre emelték a sebesülteket, akiket beszállítottunk a tábori kórházakba. Volt, akinek már csak pár hús- meg bőrdarab tartotta a lógó karját vagy a lábát, amit a tábori kórházban le is amputáltak. Az is megesett, hogy egy homloklövést kapott katona – önkívületi állapotban – letépte a kötését, így le kellett fognom, hogy az ápoló beadhassa neki a nyugtató injekciót, és újból befáslizza a fejét. Műtéteket is láttam, melyek során az orvosok kioperálták a sebesültekből a testükbe csapódott golyókat meg repeszeket – gyenge idegzetűeknek nem ajánlanám a látványt, pláne nem az amputációkét. Ezek után gyakran nekem kellett a megsemmisítőhelyre vinnem a levágott végtagokat.

Még Kárpátalja területén hadifogságba estem, ám kihasználva az őrök figyelmetlenségét, megszöktem, de így sem kerülhettem el a lágert. 1944 novemberében – megannyi társammal együtt – Szolyvára kísértek, ahol a disznóink elé öntött mosléknál is rosszabb ételeket kaptunk. A táborból hazatérve egy ideig még gazdálkodtam, s összeszedve minden bátorságomat, végre közeledni kezdtem a szeretett lányhoz, aki szívesebben fogadott, mint reméltem, így hamarosan egybekeltünk. Jött azonban a kolhozosítás, és nekem is be kellett lépnem a mezőgazdasági nagyüzembe, ahol kocsisként dolgoztam. Született három gyermekünk, s a három unokám mellett már van hat dédunokám is, de a feleségem 14 és fél éve jobblétre szenderült, én meg az utóbbi időben alig látok, így az egyik lányom viseli a gondomat, aki szintén itt él Feketeardóban.

Egy alapszervezet két évtizede

– 1989-ben, amint megindult a kárpátaljai magyarság önszerveződése, nálunk is megalakult a KMKSZ-alapszervezet, mely jelenleg 240 tagot számlál – tájékoztat Gacs Tibor. – Még a kezdetek kezdetén a református temetőben emlékművet állítottunk a Gulagon elhunyt, illetve a két világháborúban elesett helybeli lakosok, valamint az 1939. március 15-i szászfalusi harcban életüket vesztett magyar határőrök tiszteletére. Az első világháború áldozatainak márványtáblája eredetileg az 1938 és 1944 között felállított emlékművön kapott helyet, ám a szovjetrendszer kezdetén az új hatalom képviselői egyszerűen leszerelték a táblát az obeliszkről, s a községünk területén elesett partizánok nevét vésték fel a szó szoros értelmében elkommunizált kőoszlopra. Szerencsére egy helybeli magyar család még a leszerelést követő éjszaka magához vette az első világháború hősi halottainak az obeliszk mellé dobott emléktábláját, mielőtt az „elvtársak” elvitték és megsemmisítették volna azt, majd évtizedekig őrizték múltunk eme némaságában is beszédes tanúját, mígcsak ismét méltó helyre nem került.

Részt vettünk, illetve részt veszünk a KMKSZ programjaiban, megnyitottuk a teleházat, s hosszú évekig karácsonyi, illetve szüreti bált is szerveztünk a községi művelődési házban. Az utóbbi rendezvény előtt csőszlegények és -lányok feldíszített fogattal járták a falut, sőt kisdobost is kerítettünk, aki kihirdette a bált, ám a 2001-es árvíz romba döntötte a kultúrházat, mely azóta sem épült újjá, az utóbbi időben híressé vált helybeli Neo diszkó bérlése pedig túl nagy összegbe kerülne. Jó lenne, persze, ha valamiképpen ismét sort tudnánk keríteni ezekre a közösségformáló rendezvényekre.

Jelentős szakadék a temetések és a keresztelések száma között

– Háromszázharminchat hívő alkotja a református gyülekezetet, ám a temetések száma már tíz éve meghaladja a keresztelésekét, így egyre fogyatkozunk – fejti ki Veszprémi Sándor, a KMKSZ-alapszervezet alelnöke, a KMKSZ megyei ellenőrző bizottságának a tagja az egyházközség volt jegyzője. – Az utóbbi esztendőkben 4-5 gyermek születik, 2-3 pár mondja ki a boldogító igent, de 10-12 hittestvérünket kísérjük ki a temetőbe. A kihelyezett lelkészünk, Ötvös Károly 2009 óta jár ki hozzánk Forgolányból, megtartva az istentiszteleteket, valamint a konfirmációi foglalkozásokat, míg addig, harminckét éven át, a helyben lakó, ám nyugdíjba vonulása után Beregrákosra költöző Szűcs András tiszteletes szolgált a gyülekezetben. A parókiánkat 1990-ben kaptuk vissza, s önerőből nagyrészt fel is újítottuk, 2008 és 2009 folyamán pedig – nyugati támogatásból – két szoba helyreállításával és egybeépítésükkel gyülekezeti termet alakítottunk ki az épületben. Azóta itt tartjuk a hittanórákat, melyeket egy – Csepéből átjáró – vallástanár vezet, s általában 30–40 gyermek vesz részt rajtuk. A 2001-es árvíz tönkretette a templom fa padlózatát, továbbá átáztatta a falak alsó részét, ezért a természeti csapást követően beton- és csempepadlózatot kapott a szentegyház, s újravakoltuk a megrongált falrészeket. A munkálatokat önerőből finanszíroztuk.

A diakóniai munka keretében évi rendszerességgel pénzügyi támogatást nyújtunk a határon túli magyarok gyógykezelését segítő, debreceni székhelyű Kőszikla Alapítványnak, illetve helybeli, szegénysorsú, beteg hittestvéreinknek (az utóbbiaknak általában azért, hogy be tudják szerezni a nem éppen olcsó gyógyszereket), karácsony előtt pedig 10-15 rászoruló egyháztag között osztjuk szét a Kárpátaljai Református Egyházkerület diakóniai osztályától kapott élelmiszercsomagokat. Pénzadománnyal is támogatjuk a Técsői Magyar Tannyelvű Református Líceumot, illetve – kisebb mértékben – a Tiszapéterfalvai Református Líceumot, évente kétszer pedig az egyházközséghez tartozó gazdák által megtermelt élelmiszerekből álló szállítmányt juttatunk el a tanintézetekbe.

Az egyházközség kicsiny, de legalább nem fogyatkozik

– A római katolikus egyházközség mindössze 60 főből áll, s évente 3-4 keresztelőre, 1-2 temetésre, valamint 1-1 esküvőre kerül sor – mutatja be hitközségét Szverenka Mihály római katolikus gondnok. – Jelenleg Ámosz atya, a Nagyszőlősi Ferences Rendi Misszió szerzetes papja szolgál a gyülekezetben, míg a hittanfoglalkozásokat a helyben lakó Tóth Mária vallástanár tartja meg.

– Két évvel ezelőttig 5-6 gyermekkel foglalkoztam, a 2009–2010-es és a 2010–2011-es tanévben viszont gyermekhiány miatt elmaradtak a tanórák. Szeptember 1-től azonban újból lesz négy tanítványom, akiket bevezethetek a vallás világába – jegyzi meg a hitoktató.

– A plébániánkat 1994-ben visszakaptuk, részben helyreállítottuk, de még ráférne egy jelentős felújítás – veszi vissza a szót a gondnok. – Az újjáalakult (ukrán nyelvű) görög katolikus egyházközség kérésének eleget téve pedig – átmeneti jelleggel – öt évvel ezelőtt a helybeli görög katolikusok rendelkezésére bocsátottuk az épületet, hogy ott tartsák meg a szent liturgiájukat, míg fel nem épül a templomuk. A saját szentegyházunkat 1989-ben – több kárpátaljai, illetve magyarországi római katolikus egyházközség támogatásával – felújítottuk, így a 2001-es árvíz nem tett benne kárt, csak az áradat által besodort hordalékot kellett kihordanunk a belsejéből. A Nagyszőlősi Karitásztól karácsony, újév és húsvét előtt élelmiszercsomagokat kapunk, melyekkel 25-30 rászorulót támogatunk, néhány egyháztag számára pedig tüzelőanyagot vásárolunk.

A földtől az építőanyaglerakatig

– A kolhoz felbomlásakor 1,7 hektáros parcellákat mértek ki a gazdaság volt munkásainak, ám a kistermelők jó része már bérbe adta a földjét a 3-4 hektáros kisbirtokokkal rendelkező öt helybeli farmernek – festi le a megélhetési helyzetet Gacs Tibor. – Korábban két-három konzervgyár is szerződést kötött megannyi kisgazdával a zöldségfélék leadására, s három átvevőhely is működött a község területén, ám az üzemek már jó pár éve kisebb kapacitással dolgoznak, mint azelőtt, mindhárom átvevőhely bezárta a kapuit, s a helybeliek többsége felhagyott a nagybani uborkatermesztéssel. Már csak a mikrobusszal vagy kisteherautóval rendelkező farmerek nevelnek korai, középnyári és téli káposztát, továbbá paradicsomot, illetve uborkát, melyeket a nagyszőlősi nagybani piacon tesznek pénzzé. Sok feketeardói lakos pedig mezőgazdasági idénymunkát vállal a farmergazdáknál, valamint a község határában 35 hektáron zöldségféléket termesztő Fancsikai Univer Kft.-nél.

Gyakorlatilag nincs olyan család, melynek egy vagy több tagja ne foglalkozna valamilyen ipari munkával. Többségük vagy a Nagyszőlősi Automotive-Ukraine Kft.-nél, vagy a szentpétervári, moszkvai, kijevi építkezéseken helyezkedett el, kevesebben vállalnak viszont munkát a magyar- és a csehországi építőiparban. Helyben kevés, iparral foglalkozó cég kínál munkát. Hét éve létrehoztak egy építőblokkgyártó üzemet, mely azonban mára megszűnt létezni, a Retro Bútorgyár is lecsökkentette a termelését, így kevés feketeardói lakosnak nyújt megélhetést. Mintegy tucatnyi helybelinek viszont sikerült elhelyezkednie egy építőanyag-lerakaton, ahol cement és mész zsákolásával foglalkoznak.

Lajos Mihály