Egy labdarúgó, aki három ország válogatottjában is játszott

A magyar futball hajdani fénykorában, amikor még világklasszis focistákkal büszkélkedhettünk, nemzeti tizenegyünk pedig két világbajnokságról is ezüstéremmel tért haza, egy Budapesten született játékosnak – Torinón keresztül – a távoli Spanyolországba vezetett az életútja, ahol a katalán sztáregyüttes, a bajnokcsapatok Európa-kupáját és utódját, a Bajnokok Ligáját négyszer, az egykori kupagyőztesek Európa-kupáját ugyanennyi alkalommal, az UEFA-kupa elődjének számító Vásárvárosok Kupáját, valamint az UEFA-szuperkupát pedig három ízben megnyerő FC Barcelona meghatározó játékosává vált, majd edzőként Kanadától Szaúd-Arábiáig bejárta a világot. Ő volt Kubala László, a sporttörténelem egyetlen olyan labdarúgója, aki három ország nemzeti válogatottjában szerepelt, melyek egyike sem volt a másik utódállama.

Aki már tizenegy évesen a serdülők között rúgta a labdát

Kubala Lászlóhoz hasonlóan szülei is a magyar fővárosban látták meg a napvilágot, bár édesapja, Kubala Kurjas Pál szlovák ősökre tekintett vissza, édesanyja, Stecz Anna felmenői között pedig egyaránt akadtak magyarok, lengyelek és szlovákok, így több nemzet vére csörgedezett az 1927. június 10-én született sportoló ereiben. Még csak tizenegy éves volt, amikor a Ganz TE felfigyelt a roppant ügyesen futballozó, tehetséges gyerekre, s leigazolta a korához képest igen éretten játszó kisfiút, aki a 14–16 éves serdülők csapatában kapott helyet. 1945-ben a barátai által Kuksinak becézett fiatal csatárt „elcsábította” a jóval nagyobb nevű Ferencváros, a magyar labdarúgás meghatározó (bár jelenleg, sajnos, elég gyengén szereplő) együttese, ám csak egy évig játszott a zöld-fehéreknél, édesapja korai halálát követően ugyanis édesanyjával együtt áttelepült Csehszlovákiába, az egykor Magyarország koronázóvárosaként híressé vált Pozsonyba, ahol a Slovan Bratislava játékosa lett. Származása miatt rövid úton megkapta a csehszlovák állampolgárságot, majd új hazája nemzeti tizenegyébe is bekerült, melynek tagjaként hat nemzetközi mérkőzésen lépett pályára, s négyszer sikerült betalálnia az ellenfelek hálójába. Közben – mindössze húszévesen – megnősült, feleségül véve klubcsapata edzőjének, Ferdinand Daucíknak a lányát, Anna Violát, 1948-ban azonban hitvesével együtt hazatért szülőföldjére, leszerződött a Vasashoz, s háromszor is magára öltötte a magyar válogatott mezét, ám megannyi honfitársához hasonlóan ő is megelégelte az élet minden területére rátelepedő Rákosi-diktatúra lélekölő légkörét, így már a következő esztendőben – szép summát fizetve a jelentős forgalmat lebonyolító embercsempészeknek – átszökött a nyugati határon, s Ausztrián keresztül Olaszországba utazott.

Az életmentő géplekésés

Felvette a kapcsolatot a kor legjobb itáliai labdarúgócsapatával, a Torino Calcio-val, mely próbajátékot ajánlott a számára, s meghívta őt a portugál FC Pacos de Ferreira elleni mérkőzésre. Kubala igent mondott az ajánlatra, ám lekéste a Lisszabonba induló repülőt, amivel az életét mentette meg. A meccs után a játékosokkal együtt hazafelé tartó gép ugyanis 1949. május 4-én – már leszálláshoz készülődve – valószínűleg navigációs hiba miatt nekicsapódott a Torino előtti Supergai-dombnak, felrobbant, s a teljes személyzet és az utasok mind életüket vesztették. Olaszországba érkezett viszont az apósa, akinek szintén semmi kedve sem volt „élvezni” az ugyancsak kommunistává váló Csehszlovákiában megszerveződő pártállam nyújtotta „örömöket”, s vejéhez hasonlóan disszidált, majd érdekes módon, a szlovák edző ötlete alapján szervezték meg – Hungária FC néven – az Itáliába emigrált magyar focisták labdarúgócsapatát, melyben Kubala is helyet kapott. Bemutató mérkőzéseket játszva, még a távoli, dél-amerikai Kolumbiába is eljutottak, hősünk további életére nézve viszont meghatározóbbaknak bizonyultak a hispán földön megvívott meccsek, melyek során pályára léptek az 1950-es világbajnokságra készülődő spanyol válogatottal, a Real Madriddal (hazai pályán 4:2-re győzték le a világ labdarúgásának élvonalába tartozó klubcsapatot), valamint a barcelonai RCD Espanyollal, s a katalán főváros nagyobb nevű klubja, az FC Barcelona is ekkor figyelt fel „Kuksira”, aki 1950 júniusában le is szerződött a Barcának becézett nagynevű együtteshez.

A Spanyolország északkeleti részén élő katalánokról tudnunk kell, hogy bár félezer éve közös országban élnek a spanyolokkal, mégsem azonosak velük, csak közeli rokonaik, s erősen őrzik nemzeti önazonosság-tudatukat. Az 1939-től 1976-ig tartó szélsőjobboldali Franco-diktatúra alatt viszont, amikor még saját zászlójuk nyilvános használatát, illetve himnuszuk éneklését is betiltották, jóformán csak az FC Barcelona szurkolóiként élhették meg katalán mivoltukat, így a spanyol Real Madrid örökös riválisának számító futballcsapat valóságos nemzeti intézménnyé vált. S bár Franco halála után, Hispánia demokratizálódása során Katalónia nagyfokú autonómiát kapott, a hajdani elnyomás pedig már csak egy rossz emlékként él lakói tudatában, a Barca ma is őrzi varázsát, mint a katalán öntudat egyik legfontosabb őrzője.

Az öt kupa idényétől a chilei világbajnokságig

Kubala – új csapata tagjaként – először 1950 októberében mutatkozott be az Osasuna elleni barátságos mérkőzésen, ám a kommunista irányítás alá került Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) követelésére a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) két és fél évre bevonta a disszidens futballista játékengedélyét, ami lehetetlenné tette, hogy tétmeccsen is szerepeljen, ám a kommunista világrendszert szívből utáló Franco közbenjárására a FIFA jelentősen mérsékelte az eltiltás időtartamát, így a menekült státuszt, majd a spanyol állampolgárságot is megszerző magyar csatár 1951 áprilisában végre a Barcelona színeiben is lejátszhatta első tétmérkőzését a Sevilla ellen, s a szurkolók hamar szívükbe zárták a technikás futballt bemutató, pompás gólokat szerző sportolót. Közben 1950-ben Ferdinand Daucík lett a csapat edzője, aki teljes generációváltást hajtott végre az együttesnél, mely jelentősen megfiatalodva, és Kubala László nagyszerű játékának köszönhetően az 1951–1952-es idényben minden trófeát begyűjtött, amit csak lehetett. Megnyerték a nemzeti bajnokságot, a Spanyol Kupa döntőjében pedig 4-2-re legyőzték a Valenciát, mely két siker automatikusan magával hozta az Eva Duarte-kupa megszerzését. A francia Nice, valamint az olasz Juventus fölött aratott diadal eredményeként Barcelonába vándorolt a Latin Kupa, a Kickers Offenbach kiütésével pedig a Trofeo Martini Rossi Kupa is katalán földre került, így ezt az évet ma is az öt kupa idényeként emlegetik a Földközi-tengerre tekintő kikötővárosban.

1953-ban, egy hónappal az Aranycsapat legendás 6-3-as londoni diadala előtt, barátságos mérkőzést szerveztek az angol nemzeti tizenegy és a többi európai ország legjobb labdarúgóiból szervezett csapat között, melybe minden idők legkiválóbb magyar válogatottjának hét játékosa is meghívást kapott, akik azonban lemondták a részvételt, mert elsőként egyedül ők szerették volna saját hazájukban legyőzni a briteket, s nem akartak egy másik együttest hozzásegíteni a sikerhez. Kubala viszont – spanyol válogatottként s egyúttal a közös európai csapat tagjaként – pályára lépett a ködös Albion fővárosában, a Wembley Stadion zöld gyepén. Találataival kétgólos előnyhöz is juttatta a vendégeket, ám a hazaiak a gálamérkőzés utolsó perceiben kiegyenlítettek, így az 1953. november 25-én lejátszott magyar–angol találkozón mégiscsak az Aranycsapatnak sikerült elérnie a sporttörténelmi jelentőségű győzelmet.

Ezekben az időkben – a legendák szerint Kubala László tetszetős és gólerős játéka révén – úgy megnőtt a Barcelona szurkolótábora, hogy immár szűknek bizonyult a 60 ezer nézőt befogadni képes Les Corts aréna, ezért 1954 és 1957 között, 288 millió pezetából felépítették a ma is álló, 90 ezres Nou Camp stadiont, a magyar labdarúgó pedig még négy évig játszott az együttesben, mellyel négyszer nyerte meg a nemzeti bajnokságot, ötször a Spanyol Kupát, kétszer pedig az UEFA-kupa elődjét, a Vásárvárosok Kupáját, s mintegy 300 mérkőzésén több mint 250 alkalommal talált be ellenfelei hálójába. Amint az 1956-os forradalom leverése után az Aranycsapat mindegyik játékosa emigrált, az ő ajánlásával került a katalán együtteshez a legendás válogatott két játékosa, Kocsis Sándor, valamint Czibor Zoltán. A berni Wankdorf stadionban lejátszott 1961-es BEK-döntőn azonban a Barcelona 3:2 arányban alulmaradt a portugál Benficával szemben, s Kubala e vereség mellett ugyancsak fájlalta, hogy noha a spanyol válogatott tagjaként kijutott az 1962-es chilei világbajnokságra, közvetlenül a vb előtt lesérült, így egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára, csak a kispadról izgulhatta végig azokat.

A következő esztendők során játékos-edzőként dolgozott az RFC Espanyolnál, az FC Zürichnél, majd – Kanadába kitelepülve – a Toronto Falconnál. 1968-ban vonult vissza az aktív játéktól.

Szobor a stadion mellett

Továbbra sem szakított viszont a futballal, edzőként visszatért a Barcelonához, mely 1982-ben az ő irányításával nyerte meg a kupagyőztesek Európa-kupáját, tizenegy évig pedig szövetségi kapitányként vezette a hispán nemzeti tizenegyet, míg az olimpiai csapat másodedzőjeként 1992-ben, a barcelonai olimpián ő is hozzájárult a spanyol aranyérem megszerzéséhez. Nagynevű trénerként egzotikus országokba is eljutott, rövid ideig szövetségi kapitányként irányította a paraguayi válogatottat, a szaúd-arábiai Al-Hilal focicsapat edzőjeként pedig megnyerte a közel-keleti ország nemzeti bajnokságát. Élete végén viszont megtámadta a gyógyíthatatlan Alzheimer-kór, 2002 februárjában súlyos agyérgörcs érte, majd márciusban légzési nehézségekkel szállították be a barcelonai Pilar kórházba, ahol május 17-én, 74 évesen távozott az árnyékvilágból.

Igazi sportcsillag volt, akiről 1954-ben még filmet is forgattak, bemutatva, miért s miként szökött ki a kommunista rezsim uralma alá került szülőhazájából, majd 2011-ben dokumentumfilm készült a világhírű labdarúgóról. Joan Manuel Serrat katalán énekes-dalszerző az 1980-as évek végén dalba foglalta a klasszisfutballistát, míg 1999-ben, az FC Barcelona megalapítása századik évfordulóján a klub szurkolói a csapat addigi legjobb játékosává választották, így olyan hírességeket előzött meg, mint a vb-ezüstérmes holland Johan Cruyff, a világbajnok argentin Diego Maradona, a brazil Romario, vagy éppen a bolgár Hriszto Sztoicskov. Tíz évvel később, a Nou Camp stadion mellett pedig szobrot állítottak a tiszteletére, s utcát neveztek el róla, melyek azóta is őrzik az emlékét.

Lajos Mihály