Kisközség a határszélen

A Beregszászi járás nyugati részén, 28 kilométerre a Vérke-parti várostól, egy 797 lakost számláló, a bótrágyi központú közös községi tanács irányítása alá tartozó kis falu, Harangláb simul az ukrán–magyar határhoz. 1989-ben kishatár-átkelőhelyet nyitottak a szomszédos, magyarországi Lónya község felé, melyet 2003-ban nemzetközivé nyilvánítottak. Ám szégyenszemre még a nemzetközi határátkelőhellyel rendelkező falu felé kanyargó út sincs rendesen letisztítva a rárakódott hótól. Ráadásul a határforgalomból semmi bevétel nem fut be a helyi költségvetésbe.

A Lónyai család egyik birtoka

A település neve elsőként a XIV. század eleji okmányokban bukkan fel. Korábban gyéren lakott erdőség borította a területet, s a községet minden bizonnyal a vadonban meghúzódó magányos kápolna vagy remetelak mellett állt, rég elkorhadt haranglábról nevezték el. A helység a kezdetektől fogva, több száz éven át a környező vidék megannyi faluját birtokló Lónyai család hatalmas uradalmához tartozott. Az 1550-ben megalakult református gyülekezet kezdetben a bótrágyi egyházközség fíliája volt, 1795-ben azonban önálló anyaegyházzá vált. Egészen a múlt század utolsó évtizedéig egy több száz éves, kicsiny fatemplom szolgálta a hitközséget, melyet a hagyomány szerint kerekeken lehetett mozgatni, hogy árvizek idején biztonságos helyre juttathassák. Az 1990-es évek elején viszont a gyülekezet elbontotta az építményt, s 1993-ra felhúzták a jelenlegi, tágas kőtemplom falait.

A történelem viharai a második világháborúig elkerülték a főútvonalaktól oldalra eső falucskát, 1944 őszén azonban itt is lecsapott a sztálini terror, 32 munkaképes korú férfit hurcoltak el a kényszermunkatáborokba, akik közül kilencen odahaltak. A szovjet érában pedig ukránok is betelepültek a községbe, mely viszont így is megőrizte mindmáig magyar többségű jellegét.

Bocskor – szurkos vászonból

A lágerek túlélői mára valamennyien sírba szálltak, a község jelenlegi legidősebb férfilakosai közül viszont nem egy személy fiatal korában megjárta a „Donbászt”. Egyikük a 84 éves Sz. Baranyi Béla.

– Itt, Haranglábon születtem 1928-ban – meséli élettörténetét beszélgetőtársam. – A szüleim öt holdon gazdálkodtak, a magyar világban a Futura állami vállalat Beregsomban működő átvevőhelyén adták el a terményfeleslegüket, az eladásra nevelt nagyszarvú szürkemarhát pedig édesapám velünk, az idősebb gyermekeivel hajtotta el a munkácsi állatvásárra. Gyalog tereltük a szarvasmarhákat a Latorca-menti városba, ahol az apám – megannyi gazdához hasonlóan – egy nagykereskedőnek adta el a jószágokat, aki egyszerre 50-60 marhát is bevagonírozott, s Magyarország belső területeire szállította el azokat. 1947-ben azután én is közelebbi ismeretséget kötöttem egy hasonló szállítóeszközzel, amikor elvittek a „Donbászra”.

A Donyec-medencébe érve, Burjanca bányásztelepülésen kötöttek ki, ahol Sz. Baranyi Béla egy bányászati munkaeszközöket gyártó üzemben dolgozott, majd egy év elteltével négy elhurcolt kárpátaljai magyar fiatalemberrel együtt ő is megszökött. Egy gőzmozdonnyal vontatott teherszerelvény szeneskocsijában rejtőzködtek el, de Dnyipropetrovszkban elfogták őket a járőröző vasúti milicisták, s előbb nemes egyszerűséggel elkobozták a gyárban megkeresett kevéske pénzüket, majd felszállították őket egy vonatra, hogy visszatérjenek a bányavidékre. Nem rendeltek ki viszont őrt a kíséretükre, így kiszöktek a vagonból, s átszálltak egy Lemberg felé tartó teherkocsiba. Itt azonban fosztogató huligánokkal hozta őket össze a balsorsuk, akik elrabolták a kabátjukat és a bakancsukat, így a vagonban talált szurkos vászonból készítettek maguknak bocskort, hogy ne maradjanak mezítláb. Munkácsig vonatoztak, onnan pedig gyalog jöttek haza, s beszélgetőtársam az egyik szomszédjuk istállójában bujkált. Hol a padláson fúrta bele magát a szénába, hol a borjúkarám alatt kivájt gödörben rejtőzött el, melyet deszkával fedtek be. Akadt azonban egy helybeli lakos, aki pénzjutalom reményében feljelentette a szökevényeket, akiket el is fogtak, s a Beregszászi Járási Bíróság egy év börtönre ítélte őket. Az artyemovszki fegyházban töltötték le a büntetésüket, ahol a cellákban elképesztő zsúfoltság uralkodott, s a megannyi rab csak a tömegen átfurakodva közelíthette meg az egyik sarokban elhelyezett, WC-nek „kinevezett” vedret, hogy elvégezhesse a dolgát. Az olvasó fantáziájára bízom a levegő minőségét…

Szabadon bocsátása után Sz. Baranyi Béla is hazatért szülőfalujába, ahol a helyi kolhozban dolgozta le munkás éveit. Családot alapított, de két éve elveszítette a feleségét, így azóta magányosan él.

Tejszállítás megrendelésre, valamint a megélhetés egyéb módjai

– Két üzemanyagtöltő állomás működik a község határában, melyek helybeli munkaerőt alkalmaznak, s többnyire az anyaországból érkező gépkocsivezetőket szolgálják ki, ahogy a 2003 óta megnyitott hat mini-ABC-be is kétharmad-részt magyar állampolgárok járnak vásárolni – mutatja be a megélhetési helyzetet Hidi Olga, a haranglábi KMKSZ-alapszervezet elnöke. – Nem kevés helybeli asszony a határ túloldalán fekvő falvakban vállal mezőgazdasági idénymunkát, míg több fiatalember a budapesti, illetve a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei építkezéseken dolgozik, bár a kőművesek nagyobbik része már Ungváron, Munkácson épít magánházakat, mintegy ötven haranglábi lakos pedig a beregszászi Bereg Kábel Kft.-nél helyezkedett el. A helybeliek többsége azonban a mezőgazdaságból él.

A 2000-ben felbomlott kolhoz földjeit átlag 2,5 hektárjával osztották szét a gazdaság volt munkásai között, míg a két helybeli farmergazda egyaránt öt hektáron vágott bele az önálló gazdálkodásba. A tehenek mennyisége a lakosság számához viszonyítva itt az egyik legmagasabb az egész Bereg-vidéken: 78 szarvasmarhát számlál a falusi csorda, a tehéntartó gazdák pedig vagy az ungvári Nasztunyja Tejfeldolgozó Üzem haranglábi felvásárlóközpontjának adják le a fehér italt, vagy a csapi, illetve a bátyúi és a mezőkaszonyi piacon értékesítik a tejüket, a tejfelüket és a túrójukat. Sőt már megrendelőik is vannak ezen a három településen, akik rendszeresen megvásárolják a termékeiket. Ugyancsak a nevezett helységek piacain, illetve az ottani megrendelőiknek adják el a burgonyát, valamint a zöldségféléket.

Kis falu – kicsiny alapszervezet

– A rendszerváltás időszakában Haranglábon is megalakult a KMKSZ-alapszervezet 1990-ben, a temetőben felállították a sztálini lágerek áldozatainak emlékművét, ám öt év múlva a szervezet elsorvadt, csak 2000-ben született újjá, s jelenleg 84 tagot számlál – vált témát beszélgetőtársam. – Részt veszünk a falunapok megszervezésében. A református egyházközséggel együtt – a temetőben álló emlékműnél – évente megemlékezünk a kommunista terror helybeli áldozatairól, az iskolában pedig rendszeresen megünnepeljük március 15-ét, míg október 6-án fejet hajtunk az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc mártírjai előtt. Nagy problémánk, hogy a község művelődési háza fűtetlen, az áramszolgáltatása sincs megoldva, s miután a közelmúltban a klubvezető gyesre ment, egyáltalán nem működik, így a megfelelő helyiség hiánya is nehezíti a rendezvények lebonyolítását. Igaz, egy ízben farsangi bált szerveztünk az általános iskola tornatermében, ám sajnos, azt is alig fűtik. Remélhetőleg az idén sikerül megrendeznünk a gyermeknapot, s ugyancsak szeretnénk lebonyolítani a tagsággal egy honismereti kirándulást.

Óvoda – „albérletben”

– A 2001-es árvíz elmosta a község óvodáját, ezt követően évekig nem működött a gyermekintézmény, s bár 2005-ben az általános iskola egyik épületrészében újból beindították, három évvel később bezárta kapuit, mivel a községi tanács nem tudta megoldani a rezsiköltségek fedezését, valamint az alkalmazottak fizetését. Tavaly összevonták az iskolát és az óvodát, a járási oktatási osztály működteti az összevont intézményeket, s a múlt év októbere óta az óvoda az iskolaépület néhány helyiségében működik. Jelenleg rajtam kívül még két óvónő, valamint egy nevelőnő foglalkozik a gyermekekkel, szám szerint tizennyolccal – vázolja fel az óvoda helyzetét a korábban tanítónőként, a múlt év októbere óta viszont óvónőként dolgozó KMKSZ-elnök.

– A hálószoba újrapadlózását az óvodások szülei finanszírozták, és a bútorok egy részét is ők vásárolták meg – veszi át a szót Baranyi-Halász Éva nevelőnő. – A Dorcas Segélyszervezet, valamint a Kárpátaljai Református Egyházkerület diakóniai osztálya ágyneműt, bútorokat, illetve játékokat adományozott nekünk, de mi, az intézmény munkatársai is szereztünk be játékszereket, és saját költségünkön vásároltunk meséskönyveket.

Tizennégy tanár, ötven tanuló

– Jelenleg ötven tanulót oktat a tanintézet 14 pedagógusa – mutatja be a Haranglábi Általános Iskolát Halász Dezső igazgatóhelyettes. – Az iskola végzősei általában a Mezőkaszonyi Középiskolában vagy a Jánosi Mezőgazdasági Líceumban tanulnak tovább, ám az utóbbi időben egyre többen választják a munkácsi szakközépiskolákat. Fa- és fémmegmunkáló tanműhellyel, biológia, illetve informatika szaktanteremmel rendelkezünk. Ez utóbbiban tíz számítógép áll a diákok rendelkezésére. A komputerek mellett tévékészüléket is kaptunk a járási oktatási osztálytól, míg a KMPSZ DVD-lejátszóval és hangfallal felszerelt hifitornyot, megannyi magyar nyelvű szemléltetőeszközt, munkafüzeteket és szépirodalmi kiadványokat ajándékozott nekünk. Az iskola tanulói már többször is megnyerték a járási rajzversenyeket, s egy diákunk a közelmúltban második helyet szerzett a járási fizika tanulmányi vetélkedőn. Jelenleg pedig több tanulónk is részt vesz a KMPSZ által szervezett tehetséggondozó tanfolyamon. A tornaórákon nagy hangsúlyt fektetünk a könnyűatlétikára, jó futóink vannak, akik szinte minden évben 2. vagy 3. helyezést érnek el a járási könnyűatlétikai versenyeken.

Egy kicsiny, de összetartó gyülekezet

– A Haranglábi Református Egyházközség mintegy 450 lelket számlál – tájékoztat Kovács Gyula tiszteletes. – Évente átlag 3-4 csecsemő fejére hullatom alá a keresztvizet, s hat-nyolc egyháztagtól veszünk búcsút. A régi, kisméretű templom mellett állt hajdani lelkészlakásban a szovjet érában iskola, majd kultúrház működött, az 1990-es évek elején viszont a presbitérium kérésére ismét egyházi tulajdonba került. Leromlott állaga miatt azonban elbontották, s a helyén épült fel az új templom, míg a szétszedett kis szentegyház területén felhúzták a gyülekezeti termet is magába foglaló új parókia falait. A templomépítési költségek részbeni fedezésére pénzgyűjtést szerveztek a faluban, Hollandiából is kaptak támogatást, a templom felszentelése után pedig nemsokára tető alá hozták az új parókiát is. A gyülekezet nagyon sok tagja, köztük megannyi asszony is térítésmentesen dolgozott az építkezéseken, így viszonylag gyorsan sikerült elvégezni a munkálatokat. A 2001-es árvíz idején azonban a parókia pincéjébe betört az ár, s megrongálta az épületet, ami miatt újra kellett padlózni a gyülekezeti termet.

A hitoktatók az említett helyiségben tartják a vallástanórákat, melyeken jelenleg mindössze 34 gyermek tanul, de akik reformátusok, azok mindannyian részt vesznek a hittanfoglalkozásokon. Az egyházközségben néhány önkéntes diakóniai munkás is tevékenykedik, akik a betegek meglátogatása mellett száraztésztát is készítenek a kárpátaljai református líceumok, a Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Gyermekotthon, valamint – elsősorban a karácsonyi időszakban – a rászoruló helybeli lakosok számára, s többféle élelmiszerrel támogatják a Nagyberegi Református Líceumot.

A templomi kegytárgyak között akadnak régebbi úrasztali tányérok és kelyhek, valamint egy kancsó, melyek az 1800-as évek végéről, illetve az 1900-as évek elejéről származnak, s a kereszteléskor használt kancsó és tál is hasonló korú.

Lajos Mihály