A Gilbert-expedíció krónikása

Bár a XI. század végén, a magyar – horvát perszonálunió létrejöttével Magyarország tengeri kijárathoz jutott, az Árpád-, illetve az Anjou-kor egyes időszakaiban pedig Dalmácia is a Szent Korona fennhatósága alá tartozott, hazánk sohasem vált tengeri hatalommá, a XV–XVI. században, a nagy földrajzi felfedezések korában pedig nemzetünk szinte minden erejét lekötötte a hódító Oszmán Birodalom elleni küzdelem. Ám ennek ellenére egy Angliába vándorolt magyar humanista költő, Budai Parmenius István – az Új-Fundlandot (New-Foundland-et) brit gyarmattá nyilvánító expedíció krónikásaként – már az 1500-as évek utolsó harmadában átszelte az Atlanti-óceánt, s honfitársaink közül elsőként tette lábát az Újvilág földjére.

Egy diák útja Budától Oxfordig

A humanista költőként a hajdani Római Birodalom nyelvén verselő, s önmagát – latinul – Stephanus Parmenius Budaeusként feltüntető személyiség 1555 körül látta meg a napvilágot az akkor már több, mint tíz éve oszmán uralom alatt álló Budán, a Mindszent utca (a mai Úri utca) tájékán, s szülőhelye után vette fel a Budai előnevet. De mit takarhat a Parmenius megnevezés? A görög „parme”, illetve a latin „parma” kifejezés magyarul pajzsot jelent, a Mindszent utca környékének török adóösszeírásaiban, az ún. „defterekben” pedig olvashatunk is az ebben a városrészben lakó Paizsjártó családról, eszerint eredetileg Paizsjártó Istvánnak hívták. A református vallás követőjeként előbb a Mária Magdolna-templom, majd a Nagyboldogasszony-templom közelében működő protestáns egyházi iskolában ismerkedett meg a tudományok alapjaival. Ezt követően a legjobb hírű nyugati univerzitásokon, köztük Wittenbergben, Heidelbergben, Bázelben, Genfben folytatta tanulmányait. Már Bázelben megismerkedett a világjáró, Erdélyt is felkereső angol nemessel, Sir Henry Untonnal, aki Angliába invitálta a tehetséges diákot, Parmenius István pedig igent mondott a meghívásra, s 1581-ben a ködös Albionba utazott.

Újdonsült barátja birtokán, a berkshire-i Wadleyben vetette papírra Paean című költeményét, melyben – hexameterekbe foglalva a 104. zsoltárt – hálát adott Istennek Angliába való sikeres megérkezéséért. S ugyanebben az esztendőben az Oxfordi Egyetem hallgatója lett, ahol mind a latin és a görög nyelv ismeretében, mind a formailag igényes latin verselésben kitűnt diáktársai közül.

A felfedező utak vonzásában

Oxfordban újabb barátra tett szert az egyetem egyik tanára, a földrajzot oktató Richard Hakluyt személyében, s ő oltotta be tanítványába az ismeretlen földek feltárásának a vágyát. Amerika 1492-es felfedezése ugyanis hatalmasra tágította az európai ember láthatárát, bár a világot őszinte tudományos kiváncsiságból megismerni akaró kutatók mellett sokan – sajnos – kirabolandó zsákmányként tekintettek az Újvilágra. Hakluyt az előbbiek közé tartozott, s az egyik neves brit utazóval, a királynőjét hadvezérként is szolgáló, aranysarkantyús lovaggal, Sir Humphrey Gilberttel is megismertette Parmeniust. Gilbert 1578-ban már tett egy kísérletet a kutatókat évszázadokig vonzó északnyugati átjáró megkeresésére, ugyanis a felfedezők azt remélték: az Amerikát észak felől megkerülő hajóút révén hamarabb és könnyebben eljuthatnak a kincses Indiába, Kínába, valamint az egzotikus fűszerekben bővelkedő Molukka-szigetekre, mint ha hatalmas déli kitérőt téve, a Jóreménység-fokot vagy a Magellán-szorost (illetve a Hoorn-fokot) útba ejtve jutnának el a távoli tájakra. Gilbert első kutatóútján azonban hatalmas viharba keveredett, mely szétszórta, majd hazatérésre kényszerítette vitorlásait. Ám az észak-atlanti vizek roppant hullámaival és süvöltő szeleivel dacoló tengerészek bátorsága annyira megragadta a magyar költő képzeletét, hogy verssel adózott a dühöngő elemekkel merészen harcba szálló hajósok hősiességének.

Gilbert az első kudarc ellenére sem adta fel az átjáró felfedezésének a reményét, valamint egy észak-amerikai angol gyarmat létrehozásának a tervét. A befolyásos politikai körökkel kapcsolatban álló Hakluyt pedig komolyan támogatta a lovag kolonializációs elképzelését. Parmeniushoz hasonlóan ugyanis amolyan „idealista gyarmatosító” volt, s tanítványával együtt komolyan hitt Észak-Amerika angolok általi békés kolonializálásában, mely egyaránt szolgálná hazája és a bennszülöttek érdekeit. Később persze kiderült, hogy a nyers hatalmi és gazdasági érdekek sajnálatos módon ellehetetlenítették az európai telepesek és az indián őslakók kölcsönösen gyümölcsöző együttélését... A gyarmatosító vállalkozás tudományos előkészítése végett az egyetemi tanár összegyűjtötte és feldolgozta az Amerikára vonatkozó spanyol, portugál, francia, illetve angol nyelvű útleírásokat, mely munkába az Oxfordi Egyetem könyvtárosává kinevezett magyar humanista is bekapcsolódott, s a könyv – Divers voyages touching the discoverie of America (Az Amerika felfedezésére vonatkozó különféle utazások) címmel – 1582-ben jelent meg. Gilbert a következő esztendőben felszerelt egy újabb expedíciót, s Budai Parmenius Istvánt kérte fel, hogy legyen a nagy vállalkozás krónikása, a magyar költő pedig – élete nagy lehetőségeként tekintve az Újvilág feltárásában való részvételre – boldogan mondott igent az ajánlatra.

Partraszállás Új-Fund­lan­don

Honfitársunk még az indulás előtt papírra vetette a humanista költészet gazdag stilisztikai elemeiben bővelkedő epibatikonját (hajóra szállást ünneplő költeményét), De Navigatione (Tengeri utazás) címmel. 1583. június 11-én a dél-angliai Plymouth kikötőjéből pedig kifutott az admirálissá kinevezett Sir Humphrey Gilbert által vezetett flotta öt hajója: a Bark Raleigh, a Delight, a Golden Hind, a Squirrel, valamint a Swallow, mely utóbbin Parmenius is helyet kapott. A Bark Raleigh – járvány kitörésére hivatkozva – már az út harmadik napján kivált a hajórajból. Társai viszont a viharos időjárás ellenére átkeltek a háborgó vizű Atlanti-óceánon, s július 23-án a Labrador-félsziget közelébe értek. Ekkor hatalmas köd ereszkedett a tengerre, s a hajók elszakadtak egymástól, majd a feltámadó szél dél felé sodorta őket, így csak a Pingvin-szigetnél találtak egymásra. Itt irányt vettek a kanadai Szent-Lőrinc folyó hatalmas tölcsértorkolatát az óceántól nagyrészt elzáró, háromszög alakú, 110 670 négyzetkilométer kiterjedésű Új-Fundland felé. A szárazulatot már 1497-ben felfedezte a brit szolgálatba szegődött olasz tengerész, Giovanni Caboto, de csak a partjait térképezte fel, s csaknem száz évig egyetlen európai hatalom sem vonta uralma alá a földdarabot..

Parmenius István leírása szerint a hajók augusztus 3-án kötöttek ki a sziget délkeleti részén, a Saint John’s (magyarul: Szent János)-öbölben, két nap múlva pedig a tengernagy – ünnepélyes külsőségek között – kitűzte a parton az angol lobogót, brit birtokká nyilvánítva a szárazulat partvidékét. Honfitársunk beszámolt a kifogyhatatlannak tűnő halbőségről (mint kifejtette, alig dobja az ember a vízbe a horgot, azonnal ráharap egy jókora hal). Az expedíció tagjai által bejárt földet nagyrészt fenyőkből álló erdő borította, ám a magyar krónikás szót ejtett a rozshoz hasonló, vadon termő kalászosokról, valamint a szinte fákká terebélyesedő, mézédes gyümölcsöket termő, hatalmas szamócabokrokról is. Felfigyelt az erdőben barangoló fehér medvékre– ő volt az első magyar, aki jegesmedvéket látott –, s bemutatta a partok mentén húzódó hegyvonulatot, az utóbb Long Range-nek elnevezett hegységet, melynek legmagasabb csúcsai 600 méter magasba nyúlnak. Leírása szerint ottlétükkor olyan hőség uralkodott, hogy állandóan forgatniuk kellett a kifogott s a napon szárított halakat, mert csak így tudták azokat megvédeni a megperzselődéstől. S valóban, a kontinentális éghajlatú Új-Fundlandon nyáron akár 31 Celsius-fokig is emelkedhet (árnyékban) a hőmérő higanyszála. A tengeren északról dél felé úszó jéghegyeket látva viszont rávilágított, hogy a tél, bizony, igencsak hideg lehet ezen a vidéken, ami igaz is. Mint írta, a sziget tiszta levegőjével szemben a partoktól 40 mérföldre eső, halakban különösen gazdag Grand Banks zátony fölött szinte minden nap esett az eső, ami érthető is, hisz’ a meleg vízű Golf-áramlat itt találkozik a hideg Labrador-áramlattal, s a fölöttük lévő meleg, illetve hideg levegő találkozása gyakori csapadékot eredményez.

Az expedíció két hetet töltött a Szent János-öböl környékén, indiánokkal viszont nem találkoztak, mert nem keresték fel az őslakók által lakott belső területeket. Ottlétük alatt Budai Parmenius István verset is írt az Újvilágról. Majd Gilbert lemondott az északnyugati átjáró kereséséről, s ehelyett a kontinens délebbi partjai felé fordította vitorlásai orrát.

Hajótörés a Sable-szigetnél

Mivel az Új-Fundlandon töltött idő alatt egyre többen betegedtek meg, az admirális úgy rendelkezett, hogy a betegeket át kell szállítani a Swallowra, így az egészséges magyar krónikás átszállt a Delight-ra, s ennek fedélzetén utazott, amikor Új-Skócia félszigete előtt, a Sable-sziget mellett, augusztus 29-én reggel nagy erejű szélvész tört a flottára, a Delight zátonyra futott, a rázúduló hullámok pedig teljesen szétroncsolták a hátsó részét. Csak 14 matróz tudott egy mentőcsónakban, nagy nehezen kievickélni a háborgó habok közül, s kész csoda, hogy a vihar ellenére egy másik hajó fedélzetére is vette őket. 85-en viszont – köztük Parmenius is – vízbe fúltak, s megannyi értékes térkép is a tengerbe veszett. A hazafelé tartó úton pedig még erősebb vihar csapott le a megmaradt hajókra, az Azori-szigeteknél hullámsírba merült mind a Swallow, mind – Gilbert admirálissal a fedélzetén – a Squirrel, s egyedül az Edward Hayes kapitány által vezetett Golden Hind tért haza, mely szeptember 22-én vetett horgonyt Falmouth kikötőjében. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez a vitorlás vitte Angliába hazánkfia beszámolóját, az első leírást Új-Fundland természeti viszonyairól.

A sziget viszont angol gyarmattá vált, majd később egész Kanada is, mely jelenleg a Brit Nemzetközösség tagja. 1983-ban, a Gilbert-expedíció 400. évfordulóján pedig a kanadai kormány a Szent János-öbölben megszülető Saint John’s-ban, a sziget fővárosában emléktáblát állított az admirálisnak, valamint az Újvilág feltárásában részt vevő honfitársunknak.

Az utóbbi emléktábla felállítása többek között dr. Prágay Dezső amerikai magyar biokémikusnak volt köszönhető, aki megtervezte és elkészíttette a márványtáblát.

(Források: Messik Milkós: Az Újvilág első költője?; Dr. Balázs Dénes: Parmenius István emléktáblája Új-Fundlandon; Dr. Balázs Dénes: Magyar utazók Amerikában)

Lajos Mihály