Én mindig népzenét játszom igazából

Beszélgetés Pál István „Szalonnával”

Pál István neve sokunknak ismerősen csenghet, hisz a viski születésű zenész sok országot bejárt már hegedűvel a kezében, s ismertette meg népzenénk fület gyönyörködtető dallamaival hallgatóságát. Emellett a népzenei táboroknak is állandó résztvevője. Két hegedűlecke között sikerült beszélgetnem vele zenésszé válásának történetéről, s a zene életében betöltött szerepéről.

– Zenész szülők gyerekeivel szemben egyfajta elvárás, hogy ők is bizonyítsanak zenei téren. Hogyan élted ezt meg gyerekként?

– Nem akartam zenész lenni! Ahogy minden gyerek, én is dacos voltam, és nem akartam azt csinálni, amire köteleznek. Gyerekkoromtól bárki jött hozzánk, a húgommal, Eszterrel ki kellett állnunk, és hegedülnünk, énekelnünk kellett. Nekem ez nagyon sokáig nem tetszett. Jártam ugyan zeneiskolába, de nem igazán szerettem hegedülni, s a hideg vert ki, mikor jöttek a vizsgák. Aztán eltelt jó pár év és egy sárospataki táborban kaptam egy nagyon jó hegedűt. Ekkor változott meg minden. Hirtelen nagyon szerettem játszani és én magam biztattam a húgomat, hogy jöjjön és zenéljünk egyet. A kezdet tehát nehéz volt, de aztán szép lassan kialakultak a dolgok.

– És mikor döntötted el véglegesen, hogy zenész szeretnél lenni?

– A gimnázium elvégzése után közgazdásznak kezdtem el tanulni. Csakhogy nem tudtam ezt összeegyeztetni a zenével, így 16 éves korom körül úgy döntöttem, hogy a zene mellett maradok, s 2007-ben a Nyíregyházi Főiskola ének-zene, népzene szakán meg is szereztem a tanári diplomát. Végigjártam a ranglétra minden fokát, s így kerültem egyre följebb és följebb. Jelenleg a Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezető prímásaként dolgozom.

– Nagyon sok dologgal foglalkozol: zenekarvezető vagy, tanítasz is, népzenei gyűjtéseket is végeztél Kárpátalján és Erdélyben. Hogy tudod mindezt összeegyeztetni egyrészt egymással, másrészt a magánélettel?

– A magánélettel nagyon nehéz összeegyeztetni ennyi mindent, hiszen ha a párod nem szakmabeli, akkor nyilván nagyon nehezen viseli, hogy soha nem vagy otthon. Ha koncertem van, akkor menni kell, nincs mese! Aztán szerencsére olyan párt találtam, aki szintén zenével foglalkozik. Persze furcsa, hogy naptárral kell egyeztetnünk, mikor tudunk hazajönni Kárpátaljára, de nincs mit tenni, hisz én mindennap megyek, mert az Állami Népi Együttes, a népzenei gyűjtések és a tanítás mellett többek között a Fonó Zenekarban és a Csík Zenekarban is játszom. Ezek pedig mind-mind időigényes dolgok, mégis muszáj őket összeegyeztetni, hogy működjenek.

– Húgoddal, Eszterrel és Pély Barnával közösen készítettek egy dalt az idei Eurovíziós Dalfesztiválra Hangok a szívekért címmel. Ebben a dalban a magyar népzene és a rockzene ötvöződtek. Milyen volt ilyen stílusban zenélni?

– Érdekes dolog volt ez. Nagyon jóban vagyunk Pély Barnával. Sokszor eljön a koncertjeinkre, s nagyon jó zenésznek tartom. Így jött az ötlet, hogy csinálunk egy közös nótát. Ez ugyan még csak egy kezdeti dolog volt, de szerintem lesz még folytatása. Alapjában véve én ott is népzenét játszottam, nem rockzenét hegedültem, s ha más stílusú zenekarokba, együttesekbe hívnak, ott is mindig népzenét játszom igazából, csak olyan modernebb körítésben, ami a fiatalság körében kedveltebb.

– Minden évben részt veszel az Ének-, Zene-, Néptánc- és Kéz­műves­táborban Tiszapéterfalván oktatóként. Rengeteg gyerek felnéz rád. Miben látszik meg az eddigi munka eredménye?

– Hihetetlen, milyen mértékben „gyarapszik” a magyar népzene! Világ- és országos szinten is azt látom, hogy egyre több fiatal érdeklődik iránta, és foglalkozik is vele. Magyarországon már vannak olyan középiskolák, egyetemek, főiskolák, ahol lehet magyar népzenét tanulni, és gombamód szaporodik a népi zenekarok száma. Ezért úgy gondolom, hogy 5–10 éven belül reneszánszát fogja élni a népzene. És itthon is azt látom, hogy nincs miért keseregni, mert itt is egyre többen jönnek a hasonló táborokba zenélni. Tehát van előre! Sőt, azok között, akik most oktatóként vannak jelen, olyan is akad, akinek annak idején én adtam hegedűt a kezébe, ma pedig már ezt tekinti hivatásának. Ahhoz pedig, hogy még több gyerek szeresse meg a népzenét, olyan tanárokra lenne szükség, akik nap mint nap foglalkoznak a gyerekekkel, mert így a népzenével való foglalkozás nem csupán évi egy hétből állna, s a „népzene” szót meghallva az emberek nem valamilyen múzeumban porosodó tárgyra gondolnának, hisz a zene a mai napig is élő dolog. Nekünk is megvan a nyelvünk, a kultúránk, amivel bárki másnál többek vagyunk. Bármilyen egyetemet elvégezhet az ember a világ bármelyik pontján, de ha elmegyünk valahová, felvesszük a hangszerünket és elénekelünk egyet a saját népünk dalaiból, akkor mindig csak többek leszünk.

Espán Margaréta