Női áldozatok a II. világháborúban

Amiről nem írtak a szovjet történelemkönyvek

Nyilván több kortársam tanulta az iskolában a szocreál költészet ama „remekművét”, melyben az a két verssor is szerepelt, melyek szerint „Népek szabadságát hoztad, dicső szovjet hadsereg,/ Egész világ álmélkodva nézi sok hőstettedet.” Én felnőtt családtagjaim visszaemlékezései alapján már kiskamaszként elgondolkodtam rajta, mennyire hazugok a vers állításai. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy a II. világháború utolsó időszakában, illetve a megszállás idején mit követtek el megannyi nővel a „dicső szovjet hadfiak” Bulgáriától Kelet-Németországig.

Egy nő Berlinben címmel Németországban a közeljövőben bemutatják a hajdani újságírónő, Marta Hillers naplójából készült filmet, melyben az egykori berlini zsurnaliszta leírta, miként erőszakolták meg őt és sok sorstársát a német fővárost elfoglaló szovjet katonák. A berlini esetek pedig messze nem voltak egyediek, s nemcsak német lányok, asszonyok váltak áldozatokká. Igaz, Ilja Ehrenburg szovjet író egy újságcikkben arra buzdította a Vörös Hadsereg tagjait: „Erővel törjétek meg a germán nők faji gőgjét, tekintsétek őket jogos hadizsákmányaitoknak!” Ám a szovjetek gyalázatosságai már a szláv Bulgáriában megkezdődtek, amikor pedig áthaladtak Szerbia északkeleti peremén, 121, általuk elkövetett nemi erőszaktétel került nyilvánosságra. A lenini bolsevizmussal később szembeforduló Milovan Gyilasz jugoszláv kommunista (!) írónak, a II. világháború alatti jugoszláv partizánháború egyik vezetőjének volt annyi bátorsága, hogy személyesen Sztálinnál tett panaszt a Vörös Hadsereg rémtettei miatt. „A népek bölcs atyja” viszont még csodálkozott is, hogy Gyilasz nem érti meg: az állandó életveszélyben lévő katonáknak joguk van egy kis „szórakozásra”. Amikor pedig Lev Kopeljev szovjet haditudósító könyvet írt arról, hogy Kelet-Poroszországban a Vörös Hadsereg fegyveresei erőszakot tettek mind az „ellenséges” német, mind a „baráti” lengyel nőkön, a Gulagon kötött ki.

Az „elsődleges célpontok” azonban tényleg a német lányok és asszonyok voltak. A II. világháború eseményeivel részletesen foglalkozó neves brit történész, Laurence Rees A második világháború. Zárt ajtók mögött című könyvében kifejti, hogy bár a nemi erőszak a Vörös Hadseregben hivatalosan bűncselekménynek számított, Sztálin világossá tette csapatai számára: a nemi erőszak és a német civil lakosság terrorizálása egyfajta „jutalom” a katonáknak.

A Vörös Hadsereg „dicső hadfiai” pedig kellőképpen „ki is szórakozták magukat”, több ezer nőt becstelenítettek meg a volt Csehszlovákiában, Lengyelországban, Romániában. Magyarországon a téma kutatói – akik az egykori helyi tisztiorvosok, valamint a nemibeteg-gondozók megbízható, de részleges adataira támaszkodnak – 50 ezer és 200 ezer közöttire teszik az anyaország területén megerőszakolt nők számát. Németország keleti részén a becslések szerint kétmillió, az 1938-ban a Harmadik Birodalomba beolvasztott Ausztria szovjet megszállási zónájában pedig 70–100 ezer lányt és asszonyt gyaláztak meg. Berlinben 13 és 70 éves kor között minden nőnemű személy potenciális áldozatnak számított. A német főváros egyik lakosa, egy ügyvéd például sikeresen megmentette zsidó származású feleségét a náciktól, de a szovjetektől nem tudta megvédeni az asszonyt: végig kellett néznie, mint tesznek rajta erőszakot a „felszabadítók”. Drezdában egy szemtanú felidézte: a vele szomszédos házból kilökték az utcára az ott lakó nőt, a közelben tartózkodó férfiak szeme láttára megbecstelenítették, majd a katonák lelőtték a férfiakat. Az adatközlőnek még idejében sikerült elrejtőznie, így életben maradt. Richard Evans, a nagy-britanniai, Cambridge-i Egyetem történész professzora egy szovjet tiszt visszaemlékezéseire alapozva arról ír, miként lőtték agyon a Vörös Hadsereg katonái a tiltakozni próbáló német nőket. Gyakran pedig a már megerőszakolt szerencsétleneket is megkínozták, lelőtték vagy agyonverték.

Mind Magyarországon, mind Ausztria szovjet megszállási zónájában felülbírálták a művi terhesség-megszakítást addig megnehezítő, illetve (Ausztriában) szinte teljesen ellehetetlenítő rendelkezéseket, így mindkét országban nagyszámú magzatelhajtásra került sor.

Természetesen nem minden szovjet egység vált barbár hordává, s akadt tiszt, aki helyben agyonlőtte az erőszaktevő katonát, más tisztek viszont élen jártak a bűncselekményekben. A szovjet katonai hatóságok pedig nem ismerték el az erőszakoskodó katonákkal szembeni fegyveres önvédelem jogát, halálra vagy 30 év börtönre ítélték azokat, akik védekezni próbáltak. S nem Sztálin volt a nagy vörös birodalom egyetlen vezetője, aki szemet hunyt a háborús bűnök fölött. Például Lavrentyij Berija, az NKVD akkori vezetője, aki maga is több mint száz iskoláskorú kislányt, illetve fiatal nőt (egyébként szovjet állampolgárokat) raboltatott el és erőszakolt meg, „természetesen” meg sem próbálkozott a bűnösök felelősségre vonásával, amikor a kezébe kerültek a gaztettekről szóló jelentések.

Ugyancsak „természetes” dolognak számított, hogy a Kárpátalját „felszabadító” szovjet katonák nemcsak vidékünkön haladtak végig, hanem közülük sokan a helybeli nők testén is.

– Kőrösmezőt 1944 októberében egy hétig védték a magyar csapatok, de azután kiszorította őket a Vörös Hadsereg, s tudomásom van róla, hogy több szovjet közkatona, valamint egy tiszt berontottak négy otthonba, s négy, 17–20 év közötti lányt megerőszakoltak (mindegyikükön többen is erőszakot tettek) – idézi fel a szörnyűségeket Nyizále Magdolna helybeli adatközlő. – Az édesapákat, a fivéreket fegyverrel fenyegették, hogy megölik őket, ha megpróbálják megvédeni a nőket, s a megfélemlített férfiaknak végig kellett nézniük, miként becstelenítik meg szeretteiket. Az egyik áldozatot, aki sváb származású volt, később a „Donbászra” is elhurcolták kényszermunkára. Szerencsére az általam ismert négy áldozat egyike sem esett teherbe, s nemi betegséget sem kaptak az erőszaktétel után. Férjhez mentek, és megpróbálták feldolgozni a lelki sérülésüket.

– Sásváron viszont – ahol akkor még jelentősebb számban éltek magyarok – nem a frontharcosok, hanem az őket követő, a falu több házába beköltöztetett, s hosszú hónapokig ott állomásozó megszálló egységek követtek el háborús bűntényeket a polgári lakossággal szemben – emlékezik vissza a Tivadarfalvára nősült, s ma is ott élő, hajlott korú Csengeri Gusztáv. – Azt tehették velünk, amit csak akartak, minden meg volt engedve a számukra, beleértve a nemi erőszakot is. Az egyik lányt több közlegény, valamint egy őrnagy is megerőszakolta, melynek folytán teherbe esett, de nem vétette el a magzatot, hanem világra hozta gyermekét. Ám sohasem ment férjhez, egyedül nevelte fel a szovjet katonák „adományát”.

S miként védekezhettek a potenciális áldozatok? Szándékosan elcsúfították magukat, például bekormozták az arcukat, vagy piros pettyeket festettek rá, azt a látszatot keltve, mintha betegek lennének. Egy magát megnevezni nem akaró kárpátaljai asszony például – még serdülőként – családjával Budapestre menekült, ott élte át az ostromot, s hogy megvédjék valamelyik elállatosodott szovjet katonától, fiúruhába öltöztették, a haját pedig lenyírták, férfifrizurát kapott, s tökéletesen sikerült fiatal fiúnak álcázni. Nem is esett semmi baja.

A Vörös Hadsereg tagjai által megbecstelenített magyar és nem magyar nők, köztük a kárpátaljaiak pedig megérdemlik, hogy a háború megannyi más ártatlan áldozatához hasonlóan, részvéttel tekintsünk rájuk. És ha valamelyik kárpátaljai magyar nosztalgiával tekint a volt Szovjetunióra, épp-úgy gondoljon a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszaktételekre, mint a Gulagra elhurcolt ártatlan magyar férfiakra, a szolyvai és más tömegsírokban nyugvó áldozatokra, a koncepciós perek elítéltjeire, az erőszakos kollektivizálásra és államosításra, az egyházak üldözésére. S ha a barbarizmusokat elkövető szovjet katonák meg is úszták a földi bíróságok általi felelősségre vonást, bízzunk benne, hogy a „legfelső hatalom” igaz ítéletet mond felettük.

Lajos Mihály