„Akarni kell élni”
Akit Orbán Viktor miniszterelnök is felköszöntött 90. születésnapja alkalmából
Bár az emberi életkor a világ fejlett vagy legalább a legelmaradottabb térségektől fejlettebb régióiban növekszik, még ezeken a területeken sem tartozik a hétköznapi dolgok közé, hogy valaki megünnepelhesse a 90. születésnapját. Pláne, ha szegénységben nőtt fel, az antibiotikumok felfedezése előtt esett át egy akkor még halálosnak számító betegségen, részt vett a történelem leghatalmasabb méretű katonai konfliktusában, s éveken át elképesztő körülmények között raboskodott a szovjet hadifogolytáborokban. Ám a napvilágot Ugocsa földjén, Salánkon meglátó, két éve Magyarországon élő, a születésnapjára azonban szülőfalujába hazautazó Kenéz András minden nehézségek ellenére elérte azt a kort, amit legtöbbünk nem fog megélni.
– Szüleim legidősebb gyermekeként jöttem a világra 1922. szeptember 2-án, s rajtam kívül még két lányt és négy fiút hozott a világra az édesanyám – vág bele élettörténetébe beszélgetőtársam. – Szegények voltunk, mindössze három holdat tett ki a családi gazdaság, így édesapám Dolhán talpfákat faragott az akkor még Beregszásztól, illetve Nagyszőlőstől Kovácsrétig közlekedő keskeny nyomtávú vasútvonal számára. Ősszel felutazott, s tavaszig dolgozott a Borzsa felső folyásánál elterülő településen. Kiskamaszként pedig már én is munkába álltam, részt vettem a Salánk melletti Borzsa-töltés erősítésében, targoncával hordtam a földet a gáthoz, alaposan kiizzadtam, s 14 évesen tüdőgyulladást kaptam. Bevittek a nagyszőlősi kórházba, s bár még nem találták fel a penicillint, kigyógyítottak a betegségből. Azonkívül egy kis szőlőnk is volt, s megtanultam szőlészkedni, borászkodni.
Azután kitört a világháború. Előbb édesapámat hívták be katonai szolgálatra, de őt tartalékosnak minősítették és hazaengedték. Nekem viszont húszévesen be kellett masíroznom a huszti laktanyába. Aknavetősökhöz osztottak be, majd Ungvárra irányítottak, hogy tisztet faragjanak belőlem. Egy évig tanultam ott, majd szakaszvezetőként kiküldtek a frontra. Akkor már javában tartott a visszavonulás, előbb Kárpátalján, majd Magyarország jelenlegi területén harcoltam, volt, hogy templomtoronyból irányítottam az aknavetőtüzet, s volt, hogy magam is lőttem, és jól céloztam. Amennyire tudtuk, igyekeztünk feltartóztatni a szovjet gyalogsági támadásokat, miközben, persze, az ellenséges aknavetősök sem tétlenkedtek, rendesen „megszórtak” minket, de hál’ Istennek, egyszer sem sebesültem meg. 1944-ben, Budapest alatt azonban az oroszok körülfogtak minket, s a szakaszom hét, még életben maradt tagja – köztük én is – foglyul estünk.
– Hová hurcolták hadifogságba?
– A brjanszki erdőben kialakított hadifogolytáborba. Két hétig utaztunk odáig a marhavagonokban, a miénkben például száz foglyot zsúfoltak össze, s csak naponta egyszer dobtak be nekünk egy vekni feketekenyeret. Ez volt az egyetlen ennivalónk, de mi volt az száz embernek? Semmi. Sokaknak nem is jutott belőle. Vizet pedig egyáltalán nem kaptunk. A vasúti kocsi egy pontján a szovjetek egy kis nyílást fűrészeltek a padlóba, ez volt a „vécé”, s mivel kicsi is volt, este meg nem volt világítás, ami kijött belőlünk, részben rárakódott a rés környékére, tél lévén, odafagyott, s le sem tudtuk kaparni, hogy valamivel emberibbé tegyük a körülményeket. De volt egy bádogcsészénk, melyet egy zsinórral ezen a nyíláson lebocsátottuk, ezzel kapartunk össze egy kevés havat, ami a talpfák közé hullott, s csak így tudtuk némileg csillapítani a szomjúságunkat. Minden nagyobb állomáson megálltunk, az őrök bekiabáltak, hogy van-e halott, s azokat kihajították. Sokan voltak... Mire a lágerbe értünk, ötvenen maradtunk a százból.
A táborban csak magyar katonákat őriztek, s barakkokban helyeztek el minket, ahol volt ugyan egy fával fűtött kályha, de nem adott elég meleget, takaró gyanánt pedig csak vékony pokrócot adtak. Krumplit adtak ennivalóként, de nyersen, s fagyott volt, magunk főztük meg, ha tudtuk, ha meg nem főtt meg, nyersen ettük. Még a krimplihéjat is megfőztük konzervdobozokban, s azt is megettük. Dolgoztattak is minket, kivittek az erdőbe fakitermelésre, s aki összerogyott, mert már nem bírta a munkát, bevitték egy jobban fűtött helyiségbe, hogy egy kicsit összeszedje magát. Azután kitört egy járvány, ami talán hastífusz volt, mert hasmenéssel járt együtt, de egyetlen orvos sem volt a lágerben, semmi gyógyszert nem kaptunk, én is csak úgy gyógyultam meg, hogy egy bajtársam tanácsára forralt vizet ittam, s hál’ Istennek, a szervezetem legyőzte a betegséget. Azután más hadifogolytáborokba szállítottak át bennünket, de azokban is rossz körülmények uralkodtak. 1947-ben viszont végre hazaengedtek.
– Itthon miként telt az élete?
– 1948-ban megnősültem, s előbb a helybeli kolhoz borpincéjében dolgoztam, mivel értettem a borkészítéshez, majd anyagbeszerző lettem a Salánki Göngyöleggyárban, Dolháról, Taracközről szállítottuk haza a fát a hordók, illetve a ládák elkészítéséhez, végül pedig erdész lettem. Az utóbbi munkát kedveltem meg a legjobban, mert szeretem a természetet, az erdőt, s fákat is szerettem ültetni, örültem, ha láttam, miként növekednek a kis csemeték. A 60. születésnapom elérése után nyugdíjba mentem. Van három gyermekem, nyolc unokám és öt dédunokám. Két éve a feleségemmel, Margittal kiköltöztünk a fiunkhoz Baktalórántházára, s ideiglenes tartózkodási engedéllyel Magyarországon lakom. A 90. születésnapomra Orbán Viktor miniszterelnök úrtól kaptam egy emléklapot, ami nagyon jólesett, valamint egy szép pénzösszeget, amennyit a többi, kilencvenéves személynek is kiutalnak az anyaországban. Hálát adok a Jóistennek, hogy mindent sikerült megvalósítanom, amit el szerettem volna érni. S mit tartok a hosszú élet titkának? Akarni kell élni...
Lajos Mihály
